„A női másságra való hivatkozás könnyen a választott tisztségekre pályázó nők ellen fordulhat” – olvassuk a Le Monde-ban Delphine Dulong politológustól, a Sorbonne tanárától.
A női egyenjogúságot és a férfiak domináns szerepének szerkezetét taglaló tanulmányairól ismert Dulong ahhoz fűz megjegyzéseket, hogy az Egyesült Államokban rekordszámban jelöltek nőket az idén megüresedő törvényhozói helyekre. Csaknem ugyanannyi nő pályázik képviselői mandátumra, mint ahány tagja van a Háznak, s másfélszer annyian kívánnak szenátorok lenni, mint ahány kiadó hely van a Szenátusban (persze egy helyre többen is pályázhatnak, s ma még a pártokon belüli előválasztások zajlanak, esetenként több nő küzdelmével). Utoljára huszonhat évvel ezelőtt volt hasonló, de a mainál kisebb emelkedés a női jelöltek számában. Akkor Clarence Thomast, a Legfelsőbb Bíróság konzervatív afroamerikai tagját vádolta meg egy volt munkatársnője azzal, hogy egykoron szexuálisan zaklatta, és a szenátusban az asszony kemény kérdéseket kapott. Az ezt követő felháborodás indított sokakat arra, hogy politikai posztra jelöltessék magukat. Most azonban, hogy a demokratáknál Trump elnököt hím sovinisztának (misogynistnek, szó szerint nőgyűlölőnek) minősítik, továbbá miután a hollywoodi botrányok nyomán országos #MeeToo mozgalom jött létre, minden korábbinál több nő jelentkezik politikai szerepre. Dulong asszony szerint azonban ebben a pártapparátusok is nagy szerepet játszanak, mert igyekeznek tőkét kovácsolni az uralkodó társadalmi hangulatból. Ennek megfelelően a jelöltek nemcsak női mivoltukat helyezik előtérbe kampányukban, hanem felidézik azt is, ha szexuális zaklatásnak, erőszaknak voltak áldozatai. A Maryland állam kormányzójának posztjára pályázó Srí Lanka-i származású Krish Vignarajah kampányában nagy szerepet kap, hogy kampánykörútján szoptat. „Nő vagyok, anya vagyok, és a kormányzótok akarok lenni” – hirdeti Vignarajah, aki Obama elnöksége alatt a külügyminisztériumban szolgált, majd Michelle Obama politikai stábjának tagja volt.
Valamikor a nőnek férfiasnak kellett lennie, ha politikai szerepre vágyott: nem volt szabad elmaradnia a férfiaktól a korabeli értelmezésben felfogott politikusi szerep betöltésében. Később a feleség és az anya szerepe számított vonzónak. Dulong Michelle Bachelet többszörös chilei elnök esetét idézi, akit „minden chileiek anyjának” neveztek a hívei. Angela Merkelt pedig, jóllehet történetesen nincs gyermeke, sokáig emlegették „Muttinak”. Manapság már nemigen kerül szóba a jelölt családi állapota, s ez mindenképp újdonság. Még nagyobb újdonság, hogy a jelöltek előszeretettel jelennek meg az áldozat szerepében. A szociológiában ezt a stigma visszafordításának nevezik: olyan műveletnek, amelyben valaki a hasznára tudja fordítani a megbélyegzést.
Hogy aztán az eredmény jó-e vagy sem, vagy ahogy a baloldali Dulong asszony fogalmaz, a haladást szolgálja-e vagy sem, az nem ennyire egyértelmű. Mindenekelőtt Dulong azt is megjegyzi, hogy Amerikában a női jelöltek igen gyakran egyúttal valamilyen identitásbeli kisebbséghez is tartoznak: afroamerikaiak, spanyolajkúak, leszbikusok, s van transznemű is. Egyébként Franciaországban is megfigyelhető ehhez hasonló jelenség: a miniszterasszonyok, a képviselőjelölt-asszonyok között feltűnően sok a bevándorlói hátterű és a fiatal. Lehet, hogy ez mind előny a választás napján, de később sokat levonhat az illető legitimitásából, hogy csak bizonyos kisebbségeket képvisel, illetve azért van a helyén, mert nő, és mert valamilyen indentitáscsoporthoz tartozik. Annál is inkább, mert hivatalában aztán mindenféle társadalmi csoport érdekét szem előtt kell tartania. Azokét is, akiknek többsége nem rá szavazott.
Dulong szerint az lenne egészséges, ha senkire sem a neme miatt szavaznának, vagyis ha senki sem gondolná, hogy ezzel kell támogatást szereznie. Erre azonban édeskevés esélyt lát, mivel – mint a tavaly elhunyt Françoise Héritier feminista antropológust idézve megállapítja –„a nemiségnél véget ér az emberi gondolkodás”.