„Fukuyama szerint a csoportidentitások elismerése iránti vágy a liberalizmusra fenekedő legnagyobb veszély” – olvassuk a New Yorker magazinban Louis Menand eszmetörténész recenzióját Francis Fukuyama politológus Identitás: a méltóság követelése és a ressentiment politikája című könyvéről.
Fukuyamának a történelem végleges győzelmét kihirdető hajdani tézise nehezen tartható – írja Menand. Nagyvonalúan szemet huny afölött, hogy a Fukuyamát híressé tevő nagyívű gondolat már születésekor sem volt tartható. Miközben Fukuyama a liberális demokrácia globális győzelmét hirdette a berlini fal leomlása és a Szovjetunió összeomlása közepette, a kommunista Kína vezetése a Tienanmen-téren éppen vérbe fojtotta a diáktüntetéseket, Jugoszlávia véres etnikai háború felé sodródott, hogy a Közel-Keleten és Amerikában egyaránt erősödő, habár nagyon is különböző vallási fundamentalizmusokat ne is említsük. Az optimisták, köztük Fukuyama, ezeket a fejleményeket történelmi szempontból mellékes, ideiglenes kisiklásnak mondhatták. Mára azonban már az optimisták is elfogadják, hogy a liberális demokrácia győzelmével kapcsolatos kijelentés elhamarkodott volt – véli Menand. Kínában és Oroszországban a liberális demokrácia korszaka nem köszöntött be. Ahol pedig az elmúlt harminc évben megjelent, intézményrendszere ott sem nagyon tudott gyökeret verni.
A liberális demokrácia megfeneklésének okát sokan az autoriter politikában látják. Fukuyama azonban mélyebb okokról beszél. A történelem végének tézisénél alig kevésbé leegyszerűsítő állítása szerint a legkülönbözőbb illiberális politikai jelenségeket, vagyis az autoriter kormányzást, az iszlám radikalizmust, a #MeeToo és a Black Lives Matter baloldali mozgalmait csakúgy, mint a Brexitet és Donald Trump elnökké választását, a bevándorlásellenesség erősödését egyaránt az identitás elismerésének forradalmi vágya tüzeli.
Az elmúlt évtizedekben a kisebbségek iránti méltányosságot hirdető liberálisok jelentős része is azonosult a baloldali identitáspolitikákkal, márpedig a szimbolikus elismerés vágya megöli a liberális demokráciát – írja Menand. Ahogyan Fukuyama kifejti, a kortárs identitáspolitikai mozgalmak nem gazdasági, törvényi és politikai egyenlőségre törekednek, hanem a különböző csoportokhoz tartozás szimbolikus elismerésére. Fukuyama egészen Platónig vezeti vissza a racionális érdekérvényesítéstől független elismerési vágyat. A liberális demokrácia intézményei viszont nem képesek ilyen elismerést nyújtani az egyénnek. Ez pedig a liberális demokrácia elleni lázadáshoz vezet.
Menand nem rejti véka alá, hogy Fukuyama érvelését elnagyoltnak tartja. Egyrészt kifogásolja, hogy a tekintélyes politológus ezúttal sem próbálta meg empirikus alapon alátámasztani nagyívű elméletét. De ennél is súlyosabb hiányosságnak tartja, hogy Fukuyama gyökeresen különböző tiltakozásokat vesz egy kalap alá azon a címen, hogy mind ellenzik a liberális demokráciát. Tényleg lényegi hasonlóság van a kínai kommunista autoritarizmus és a kisebbségi nyelvhasználatot támogató politika között? Az Iszlám Állam harcosai valóban párhuzamba állíthatók a #MeeToo aktivistáival és a Brexitre szavazó brit polgárokkal? – teszi fel a költői kérdést Menand, hozzátéve, hogy ennél azért többet várt volna a jeles politológustól.