„A #MeToo mozgalom eleddig leginkább csak a befolyásos gazdagokkal foglalkozott. Annál kevesebb figyelmet fordított a nőkkel szembeni erőszak leggyakoribb áldozataira, például a pincérnőkre és a házvezetőnőkre” – olvassuk Alissa Quart publicista és Barbara Ehrenreich neves radikális baloldali szociográfus recenzióját Bernice Yeung tényfeltáró újságíró és nőjogi aktivista Ez is a munka része: harc a leginkább kiszolgáltatottakkal szembeni szexuális erőszak megfékezéséért című könyvéről.

Az elmúlt évben nők tömegei álltak a nyilvánosság elé, hogy szexuális zaklattatásukról valljanak. Az érintettek közül sokan a médiában vagy a művészvilágban dolgoznak. Általában jellemző, hogy a zaklatásnak ezek az áldozatai a társadalom elitjéhez tartoznak. Yeung könyvében arra mutat rá, hogy a kétkezi munkából élő nők a szexuális zaklatás során a figyelem középpontjában álló nőkhöz képest sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Tucatnyi interjújából kiderül, hogy a háztartási alkalmazottak és az alacsony státuszú munkákat végző, többnyire alacsonyan képzett nők a középosztálybeli társaiknál sokkal durvább zaklatások áldozatai. Ők azonban nemcsak nem állnak a nyilvánosság elé, de gyakran még segítséget sem kérnek. Yeung szörnyű fizikai bántalmazáson átesett interjúalanyainak egy része egyáltalán nincsen tisztában a jogaival, ezért feljelentést sem tesz. Mások az állásukat féltik. Vannak, akik egyszerűen csak szégyellik az erőszakot, és ezért inkább titokban tartják. A leginkább kiszolgáltatott helyzetben az illegális bevándorlók vannak, akik a kitoloncoltatást kockáztatnák azzal, hogy a hatóságokhoz fordulnak. Sokan arról számoltak be, hogy az erőszaktevő felettesek és kollégák életveszélyes fenyegetéssel kényszerítették az áldozatokat hallgatásra.

Vajon mennyiben mozdítja elő a leginkább kiszolgáltatott nők ügyét a #MeToo mozgalom? – töpreng a könyv kapcsán Quart és Ehrenreich. A női jogok ügyét bonyolítja, hogy a különböző társadalmi rétegekhez tartozó nők érdeke gyakran különbözik, sőt, összeütközésbe is kerül. Felidézik, hogy korábban a női egyenjogúság kérdésében sem volt egyetértés. A szakszervezetek és a munkásnők a huszadik század nagyobb részében elutasították a szigorú munkahelyi egyenlőség elvét. A fizikai dolgozó nők attól tartottak ugyanis, hogy egyenlő bánásmód esetén a nőkre vonatkozó mentességek is odaveszhetnek, például megszűnhetnek olyan szabályok, amelyek előírták, hogy a dolgozó nők csak kevesebbet emelhetnek, mint a hasonló beosztásban dolgozó férfiak. Általában jellemző – jegyzik meg a recenzensek –, hogy a feminista mozgalmak a középosztálybeli és az elithez tartozó nők számára fontos célokat tűzik zászlajukra. Quart és Ehrenreich elrettentő példaként a Női Szervezetek Nemzeti Tanácsának tizenöt évvel ezelőtti kampányát említi, amelynek során a vezető nőszervezet azért küzdött, hogy nők is tagjai lehessenek az elit golfkluboknak. Kifejezetten károsnak tartják a társadalom krémjéhez tartozó női aktivistáknak azt a meggyőződését is, hogy a nőknek pusztán a sarkukra kell állniuk, határozottabbnak és magabiztosabbnak kell lenniük, és máris elérhetik céljaikat. A Facebook vezérigazgatónője esetében talán működik ez a módszer, de egy bevándorló takarítónő esetében aligha.

A középosztálybeli nők érdekeit képviselő mozgalmak és szervezetek vezetői erre azt szokták felelni, hogy bár az ilyen tiltakozásoknak csak szimbolikus jelentősége van, ráirányítják az figyelmet a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetésre, és ebből majd a kétkezi munkásnők is profitálhatnak. Quart és Ehrenreich szerint ez azonban csak kényelmes kifogás. Az igazán kiszolgáltatott nők helyzete csak akkor fog javulni, ha iskolázottabb és tehetősebb sorstársaik segítik őket. A recenzensek a #MeToo mozgalom esetében nem nagyon látnak ilyen szándékot.