Nemzetgyalázási perének előestéjén Orhan Pamuk azon elmélkedett, hogy épp a sikeres, új középosztályt kísérti meg az intoleráns nacionalizmus. Indiában és Kínában is.

Az ügyész szerint Orhan Pamuk befeketítette a török nemzetet, amikor egy interjúban arról beszélt, hogy az első világháború idején egymillió örményt, a nyolcvanas években pedig 30 000 kurdot gyilkoltak meg Törökországban, és erről máig sem szabad beszélni.

A török író nemzetgyalázási perét elnapolták, mert a bíró nem tudta eldönteni, hogy a régi vagy a megreformált büntetőkódex alapján kell-e ítélkezni felette.

A reformra azért kerül sor, hogy a büntetőtörvények megfeleljenek az Európai Unió követelményeinek. A régi törvények lehetővé tették, hogy a fennálló politikai viszonyok bármiféle kritikáját üldözzék. De az új kódex is büntetni rendeli az olyan kritikát, amely „lealacsonyítja a törökséget” és a török állam alapintézményeit.

A tárgyalás előestéjén megjelentetett esszében az író egy különös ellentmondásra keresi a magyarázatot. A kormány felháborodottan utasítja vissza azt a feltételezést, hogy a török állam képes ilyen rémségek elkövetésére, de felháborodását azzal juttatja kifejezésre, hogy történettudományi konferenciákat kerget szét, újságokat tilt be, és írókat csukat le. Sok polgár maga is úgy érzi, hogy török ember nem képes ilyen gyilkosságokra, s megbántottságában halálos fenyegetéseket zúdít a gaz rágalmazók fejére.

Ez nemcsak azért zavarja Pamukot, mert többek között az ő bőrére megy a játék. Legalább ilyen kínos számára, hogy magyarázkodnia kell nyugati barátai és pártfogói előtt, akik minden jóindulatuk ellenére hajlamosak „a keleti lélek furcsaságai” közé sorolni a török kormány és a polgárok magatartását.

„Pedig itt – írja Pamuk – nem valami groteszk és megfejthetetlen török drámával van dolgunk, hanem egy olyan globális jelenséggel, amelyet csak most kezdünk felismerni. Az elmúlt években elképesztő gazdasági fellendülés ment végbe Indiában és Kínában, s mindkét országban gyorsan bővült a középosztály. Bármilyen névvel illetjük is őket – keleti burzsoázia vagy meggazdagodott funkcionáriusok –, ezek az új elitek az én hazám nyugatos elitjéhez hasonlóan kétféle, látszólag összeegyeztethetetlen módon próbálják igazolni frissen szerzett gazdagságukat és hatalmukat. Ők voltak azok, mondják, akik elsőnek tették magukévá a nyugat nyelvét és szokásait, s az egész népnek a javára válna, ha őket követné. De amikor szemükre lobbantják, hogy elszakadtak a hagyománytól, bizonytalanságukban a harcias és intoleráns nacionalizmus karjába vetik magukat.”

Az új elitek „minél gyorsabban be akarnak kapcsolódni a globális gazdaságba”, ugyanakkor tele vannak dühös nacionalizmussal, s „a demokráciát és szólásszabadságot nyugati huncutságnak tartják”.

Pamuk szerint a jövő regényíróinak a dolga lesz, hogy a keleti új középosztály magánéletét bemutatva megértessék e kettősséget. De csak szerénykedik, valójában a mai regényírókra, saját magára is gondol. Például a Hó című regényére, amely nemrég jelent meg magyarul.