„Máig ható súlyos engedményeket kellett tennünk fennmaradásunk érdekében, és befolyásunk, súlyunk alaposan megcsappant” – foglalja össze most megjelent könyvének tanulságait Peter Hitchens a Daily Mailben.

A könyv tíz brit világháborús mítoszt vesz sorra, és valamennyiről azt állítja, hogy hamis. Legmeglepőbb állítása úgy hangzik, hogy nem Németország akart Nagy-Britanniával háborúzni, hanem fordítva. A Hitler megbékítésén fáradozónak ismert Chamberlain miniszterelnök és Halifax külügyminiszter valójában nagyon is készült a háborúra, hogy hazájuk nagyhatalmi státusát megerősítsék. Amikor Anglia és Franciaország garantálta Lengyelország határait, csak azt akarták megakadályozni, hogy a lengyelek Hitler oldalára álljanak. Pontosan tudták, hogy nem fogják valóra váltani fenyegetésüket.

A harmadik mítosz úgy szól, hogy Nagy-Britannia a zsidóság védelmében (is) háborúzott. Ez még akkor sem volt így, amikor pedig a nyugatiaknak már tudomásuk volt a holokausztról. Semmit sem tettek, hogy akadályozzák a népirtást. Nem igaz az a tankönyvi állítás sem, hogy Anglia egyedül állta a sarat a nácikkal szemben, amíg Amerika be nem kapcsolódott. Először is francia és belga katonák életük feláldozásával fedezték a britek kimenekítését, amikor a nácik elfoglalták Franciaországot. Anglia legközelebb négy évvel később került szembe a Wehrmachttal az európai szárazföldön, éspedig másodrangú szerepben.

Ennek megfelelően Hitchens azt is kétségbe vonja, hogy Angliát csakugyan a német partraszállás fenyegette volna, ahogy Churchill állította. Valójában a németeknek nem is voltak partra szállító járművei, és a német hadiflotta súlyos veszteségeket szenvedett a norvégiai harcokban. Hitchens hamisnak minősíti a brit–amerikai különleges kapcsolat mítoszát is. Az amerikaiak a háborús részvétel fejében átvették a vezető világhatalom szerepét, a brit arany- és valutatartalék jelentős része a mai napig ott van Fort Knoxban: ezzel fizettek a háborús segítségért. Az elaggott első világháborús rombolókért pedig Anglia tengerészeti támaszpontok átadásával fizetett. Kíméletlenül leszámol Hitchens azzal az elmélettel is, hogy a britek jogszerűen bombázták Németországot, és csak járulékos kár gyanánt estek civil áldozatok. Valójában kifejezetten polgári célpontokat támadtak valamennyi német városban, és a hadigazdaságban meglepően kevés kárt tettek. Ráadásul a nagyarányú bevetések csak 1943 márciusában kezdődtek, akkor pedig Németország már védekezésre kényszerült, és szóba sem kerülhetett a nagy-britanniai partraszállás.

A legfőbb mítosz, amelyet Hitchens lebontani igyekszik, úgy szól, hogy a hős Nagy-Britannia megnyerte a háborút. A háború sorsát a japán támadás és következésképp Amerika hadba lépése, valamint Sztálingrád döntötte el. „Mások mentettek meg bennünket” – írja Hitchens. A britek és a franciák eredetileg azért háborúztak volna, hogy megerősítsék nagyhatalmi státusukat, végeredményben azonban elveszítették. Hitchens szerint a pusztító kulturális háború, amelynek eredményeként a baloldal lett domináns a szellemi életben, be sem következhetett volna egy győztes Nagy-Britanniában. (Azt nem vizsgálja, hogy Amerikában miért következhetett be.) Hozzáfűzi, hogy egy győztes Nagy-Britanniát nem lehetett volna „beszippantani” az Európai Unióba, amelyről pedig (Clausewitz híres mondását parafrazeálva) úgy gondolja, hogy „Németország folytatása, más eszközökkel”.

A legutolsó mítosz, mellyel Hitchens szembeszáll, úgy hangzik, hogy Nagy-Britannia példás magatartást tanúsított győztesként. Valójában – írja – a Nyugat előmozdította, majd tétlenül nézte végig a 14 millió kelet-európai német kitelepítését és a vele járó iszonyatos embertelenségeket, melyek halálos áldozatainak számát félmillió és másfél-millió közé teszik. A kelet-európai népeket pedig a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül engedték át a nyugati hatalmak a Szovjetuniónak, amely aztán „a Kreml titkosrendőrségi rendszerét” szabadította rájuk.

Senki nem akarja tudni, mi történt – írja Hitchens. – Pedig ideje lenne.