„Jómódú polgár drogfogyasztók, akik kizárólag olyan kávét fogyasztanak, amelynek hátterében nem éhbérért dolgoztatott félrabszolgák állnak, s akik nem vennének olyan ruhát, amelyet félrabszolgasorban tartott ázsiaiakkal varratnak, ugyanakkor jóízűen felszippantanak egy pár csík fehér port a barbecue-partijaikon, holott a kokaincserjék termesztéséhez az esőerdőket kell irtani” – olvassuk Alice Thomsontól a londoni Timesban.
Thomson egy Billy nevű kisfiú történetével kezdi, akitől a hatóság megvonta a cannabis-alapú gyógyszert, mivelhogy az orvosi célra gyártott olaj tiltott szer. Billynek éjszakánként olykor több száz epilepsziás rohama volt, és a szer segített rajta. Az anya jogi és médiaháborút indított a hatóságok ellen, és Billy tizenharmadik születésnapjára megérkezett a belügyminiszter ígérete: novembertől bizonyos diagnózisok esetében felírhatja az orvos a cannabis-olajat. Tizenhárom európai országban ez eddig is így volt. Nagy-Britannia ezt olyannyira tudja, hogy a szigetország az orvosi marihuána-termékek alighanem legnagyobb előállítója a világon, mindenesetre az ilyen termékek világkereskedelmének több mint 45 százalékát adja. A legnagyobb angliai törvényes cannabis-ültetvény a drogügyekben illetékes belügyminiszter-helyettes férjének tulajdonában van.
Népszerű elmélet, hogy a szabadidő-drogok legalizálásával kihúzhatnánk a talajt a maffiák lába alól. Helyettük nyakkendős üzletemberek és rafinált tévéreklámok lépnének a színre. Kanadában éppen most próbálkoznak ezzel, legalábbis, ami a marihuánát illeti, Coloradóban pedig már négy éve szabad a marihuána-vásár. E négy év alatt az állam fővárosában, Denverben nőtt a bűncselekmények száma, miközben országos átlagban csökkent. A marihuánás sütemények THC tartalmát rendeletileg kellett csökkenteni, erre viszont fellendült a nagy dózist tartalmazó készítmények feketepiaca. A gyermekek körében valamivel csökkent a szabadidős marihuána-fogyasztás, viszont romlott az iskolai érdemjegyek átlaga és nőtt az iskolából kimaradók száma.
A szerző ezek után két angliai drogfutár-kiskamasz esetéről számol be. Egyikük megpróbálta felakasztani magát, miután a maffia súlyosan megfenyegette valamiért. A másikat megkéselték, és életveszélyes sebekkel került kórházba. A drogbandáknak harmincezer 10 és 15 év közötti kiskamasz tagja van.
Az eddigi drogprevenciós intézkedések és kezdeményezések tehát enyhén szólva nem bizonyultak sikeresnek (ámbár persze nem tudható, mi lett volna nélkülük). A kokain árusításának törvényesítéséről azonban hivatalos fórumokon sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában nem esett szó. Természetesen Nagy-Britanniában sem, holott nagyobb a forgalma, mint a marihuánáé.
Thomson személyes tapasztalata szerint a rendőrök és a drogellátásban dolgozó egészségügyiek, illetve szociális munkások együtt kezelik a kettőt, és túlnyomó többségük mindkét szer legalizálását ellenzi. A brit rendőrség nem a tiltásban látja a problémát, hanem abban, hogy a középosztály köreiben egyáltalán nem számít elítélendőnek a kokainfogyasztás. A környezettudatos magatartásukra oly büszke polgárok körében kifejezetten sikk felszívni egy-egy csík fehér port. A szakmai kamara és a szakszervezet funkcióit betöltő Angliai Rendőrszövetség vezetője súlyosabbnak véli a középosztálybeli drogfogyasztók felelősségét, mint az utcai bandákét. Az ő pénzük és magatartásuk tartja fenn a drogmaffiákat, amelyek aztán „öszvéreket” (drogfutárokat) és „csicskákat” faragnak a gyerekekből. A Globális Kábítószer-kutatás adatai szerint a kokaint gyorsabban viszik házhoz, mint a pizzát. Egyes kokainterjesztők törzsvásárlói kártyát is kibocsátanak. Az egyetemeken csökken az alkoholfogyasztás, viszont a diákok negyven százaléka rendszeres kábítószer-fogyasztó. Ennek káros mentálhigiénés hatásait aligha csökkentené, ha legális lenne a kokain.