„Betiltanak valamit, s a politikusok máris új szavazókra tesznek szert, a környezetvédő szervezetek pedig felmutathatják, hogy lám, érdemes volt adományokkal támogatni őket” – olvassuk Patrick Bernau gazdasági szakírótól a Frankfurter Allgemeine Zeitungban.

Bernau azzal a képpel kezdi, hogy Berlinben a hipszter természetvédők méhkaptárokat szerelnek a háztetőkre, mert azt olvasták, hogy pusztulnak a méhek. Márpedig, mint tudjuk, ők porozzák be a virágok túlnyomó többségét. Ha tehát kipusztulnak, akkor a növények jelentős része is utánuk hal. Van azonban egy aprócska probléma, nevezetesen, hogy nem a háziméh a veszélyeztetett faj, hanem a vadméh. És minél több háziméhet állítunk forgalomba, annál kevesebb táplálék marad a vadméheknek, szóval annál inkább hozzájárulunk a pusztulásukhoz.

Berlin azonban persze nem az egyetlen hely fejlett világunkban, ahol virágzik a környezetvédő elkötelezettség. Strasbourg sem adja alább. Elzász legnagyobb városában 571 europarlamenti képviselő szavazott a műanyag szívószálak, a vattával bevont végű kozmetikai műanyagpálcikák és az eldobható műanyag-evőeszközök betiltására. Ők is megnézték a televízióban azokat a rémisztő felvételeket, amelyeken a teknőcök orrából szívószálak merednek elő, a tengerpartokat pedig műanyagszemét borítja. Igaz, ezek nem európai tájak, és mit sem segít rajtuk, ha Európában betiltják a műanyag-evőeszközöket és szívószálakat. Ráadásul a műanyag szívószálat bambuszból vagy fából készült csövecskékkel felváltani nem feltétlenül környezetbarátabb megoldás. A szóban forgó növények termesztéséhez vegyszereket használnak, továbbá az alapanyag és a késztermék szállítása is energiaigényes.

A kiváló lelkiismeretet szülő, de máskülönben nem sok hasznot hozó környezetvédő jócselekedetekre további jó példa a műanyagzacskók ügye. Németországban a Rewe szupermarketlánc két éve kivonta a forgalomból a műanyagzacskókat. A papírzacskó előállítása pedig annyi vizet és energiát emészt fel, hogy háromszor kellene felhasználni, mire csak annyi kárt tesz a környezetben, mint egy nejlonzacskó. Annyit azonban ritkán bírnak ki a papírzacskók. Különben a papír fából készül, ahhoz erdőt kell ültetni, márpedig a 45. szélességi foktól északra az erdők a globális felmelegedést erősítik, mert csökkentik a földfelszín fényvisszaverő képességét. Sebaj, ott a pamutzacskó! Csakhogy annak előállításához annyi műtrágya, szállítás során felhasznált energia, víz és egyéb szükségeltetik, hogy nyolcvanszor kell igénybe venni, mire környezeti hatásában egyenértékű lesz a nejlonzacskóval. Hányan használnak egy ilyen zsákot nyolcvanszor?

Barbara Hendricks, aki akkor környezetvédelmi miniszter volt, maga is nyilvánosan elismerte, hogy a papírzsák nem környezetbarátabb a nejlonnál. Mégis jól megdicsérte a Rewét a „jelzésértékű gesztusért”. Meg is lett az eredmény: a kereskedők egymás után adnak fizetős papírzacskót a korábbi ingyenes nejlon helyett. Több pénzt szednek ki a vásárlóból, és még meg is dicsőülnek. Végül ott vannak a többször használatos poharak, amelyekbe az elvihető kávénkat töltik a korábbi műanyag helyett. Ezeket háromezerszer kellene felhasználni, hogy csak annyit ártsunk velük a környezetnek, mint a műanyagpohárral. Semmi értelme, viszont jó érzés, hogy ismét költöttünk egy kis pénzt a környezet védelmére.