„Aki 2018-at 1930-hoz hasonlítja, az a történelmet saját politikai céljainak szolgálatába akarja állítani” – írja a Le Figaróban Barbara Lefebvre.

Az éppen első világháborús centenáriumi körútján lévő Macron elnök, aki a győzelem századik évfordulóján észak-franciaországi háborús helyszíneket látogatott meg, úgy nyilatkozott, hogy megdöbbenve tapasztalja, milyen nagy a hasonlóság a mai helyzet és a két világháború közötti időszak között. Ma is jelen vannak, úgymond, az akkori nagy negatívumok, a „nacionalizmus leprája” a gazdasági válság, és amit Lefebvre a legmeghökkentőbbnek talál: Macron szerint az „európai szuverenitást” ma is támadások érik kívülről. Hogy mi az az európai szuverenitás, arra eddig nem kaptunk magyarázatot. Annál részletesebben fejtette ki az elnök, hogy megismétlődnek azok a jelenségek, amelyek az első világháború utáni évek és a gazdasági világválság idejét jellemezték. Lefebvre szerint viszont egészen más van jelen: az tudniillik, hogy politikusok megalapozatlan igazolást keresnek a történelemben saját politikájukhoz. Erre meglehetős terük nyílik, mivel az iskolai történelemoktatásból sikerült gondosan kicsontozni mindazt, ami összefűzi a francia embereket. A múlt az új, posztmodern tananyag szerint csupa szörnyűség, és e szörnyűségeket ez az ország követte el saját kisebbségei és mindenki más ellen.

Akik ebben a jókra és rosszakra tagolt történelemszemléletben nevelkedtek az érettségiig, könnyen elhiszik az elnöknek, hogy ami nemzeti, az mindjárt rossz is. Annál elképesztőbb viszont, hogy Macron egyszersmind képes „a nagy pénzügyi érdekköröket” elmarasztalni, amiért „időnként átveszik az állam szerepét”. Hiszen ő az, aki az Európai Bizottságra akarja ruházni az állam minél több hatáskörét, és leprás nacionalistának bélyegzi azokat, akik ezt ellenzik. Lefebvre meghökkentőnek tartja, hogy Macron elnök uniós tagállamok választott vezetőivel kapcsolatban alkalmazza a „leprás” kifejezést, és úgy tesz, mintha az olasz, a magyar, a lengyel vagy az osztrák vezetők világháborúval fenyegetnék Európát. Valójában az okozza a konfliktust, hogy ezek a kormányok nem akarják követni a nyugati multikulturális modellt – amelyet Lefebvre kudarcosnak minősít –, és meg akarják óvni országukat a tömeges bevándorlástól. Ráadásul ezeket a vezetőket egyszerű választáson el lehet távolítani, ha megvan hozzá a többség. Amit Hitlerről, Mussoliniról vagy Sztálinról aligha lehetett elmondani. De Gaulle vagy Mitterrand, a háború utáni két nagy francia elnök soha nem példálózott volna felelőtlenül a nácizmussal, ők ugyanis éltek az idő tájt.

Lefebvre úgy látja, hogy Franciaországban az elit egyszerűen igyekszik nem figyelembe venni a lakosság véleményét, mióta a többség leszavazta az Európai Unió Alkotmányát. Nagyjából a leszavazott szabályokat írták bele a Lisszaboni Szerződésbe, s így egyszerűen megkerülték a népszavazás eredményét. „Ha jól emlékszem, ez az antidemokratikus manőver nem a ’leprás’ pártok műve volt” – írja Lefevbre. Macronban ő ennek az elitnek a képviselőjét látja. Az a véleménye, hogy manapság a nagy pénzügyi csoportok Macronhoz hasonló képviselői irányítják az államokat a régi vágású politikusok, államférfiak helyett, akik még azt tartották hivatásuknak, hogy az állam polgárainak érdekeit védelmezzék.