„Mi a teendő, ha kedvenc műalkotásunk alkotója egy szörnyeteg?” – olvassuk Constance Grady cikkét a Vox magazinban.

Grady meglehetősen banális dilemmával szembesült. Kamaszkorában kedvenc filmje az Ollókezű Edward volt, amit mai szemmel önmagában is kissé kínosnak tart, ám az igazi problémát jelenleg az okozza számára, hogy a főszereplőt alakító Johnny Deppet bántalmazással vádolta meg korábbi felesége. Grady megalapozottnak látja a vádakat, és lesújtó véleménye van Deppről. De akkor az Ollókezű Edwardot sem nézheti meg többet? És vajon mit tegyenek a kiskorúak sérelmére elkövetett nemi erőszakkal vádolt Bill Cosby, a jóval enyhébb szexuális visszaéléssel vádolt Louis C. K. humorista, vagy bármely egyéb törvénysértő, vagy legalábbis erkölcstelen művész rajongói?

Grady elbizonytalanodása és tépelődése nem egyedi jelenség. És persze nem is újkeletű, hiszen az esztétika történetében Platóntól Kanton át egészen a kortárs művészetfilozófiákig központi kérdés a szép és a jó viszonya. Mint arról Wesley Morris, a New York Times kritikusa terjedelmes esszéjében beszámolt, az esztétikai ítéletalkotásban egyre inkább az erkölcsi szempontok dominálnak. „A kultúrát a morális helyénvalóság, nem pedig a minőség alapján ítéljük meg” – véli Morris. Ne csak a művészet üzenete legyen politikailag korrekt, hanem az alkotás folyamatának is etikusnak, az alkotónak pedig erkölcsösnek kell lennie. A haladó szellemiségűek nemcsak a magas kultúrát, a múlt nagy gondolkodóinak és a híres történelmi személyiségeknek megítélését revideálnák a mai erkölcsi szempontok alapján, hanem a populáris kultúrán is számon kérik az „erkölcsi purizmus” normáit, mondván, hogy az erkölcsi szempontból helytelen popkultúra a társadalmi igazságtalanság fenntartását szolgálja. A liberális Morris megjegyzi, hogy korábban a hagyományos társadalmi értékeket védő konzervatívok igyekeztek a művészetet az erkölcs alá rendelni, az ő fegyverük volt a „fanatikus erkölcscsőszködés”, mára azonban az identitáspolitikát folytató baloldali liberális kultúrharcosok legfőbb eszközévé vált. Az eredmény: unalmas, steril és didaktikus, eredetiségtől megfosztott művészet.

Grady a dilemma megoldásához hivatásos irodalomtudósok segítségét kérte. A megkérdezett szakértők abban egyetértettek, hogy mára idejétmúlttá váltak azon esztétikai iskolák, amelyek a műalkotásokat az adott kontextustól, a szerzői intencióktól és a társadalmi hatásuktól függetlenül, pusztán megjelenésük alapján értelmezték. A posztmodern olvasatok helyett ismét a történelmileg érzékeny, kontextuális interpretációk a divatosak. Amiből Grady azt a következtetést vonja le, hogy az Ollókezű Edward esetében sem tekinthet el a főszereplőt alakító színész erkölcstelen magánéleti magatartásától. Nagy megkönnyebbülésére azonban egyáltalán nincs egyetértés akörül, hogy milyen mértékben kell figyelembe venni a művek értelmezésekor a sajátos külső körülményeket, egyebek között a szerző erkölcsösségét. A politikailag korrekt ízléssel rendelkező esztéták között is akad, aki elutasítja a radikális moralista álláspontot, miszerint már az erkölcsi szempontból aggályos üzenetű művek olvasása is etikátlan. Ezek után Grady már csak azt nem tudja eldönteni, vajon helyes-e, ha pénzt is ad kedvenc filmjéért, hiszen ezzel nemcsak az esztétikai értéket ismeri el, hanem egyúttal az erkölcsi szempontból aggályos szereplőt is támogatja. Hiába, rögös a politikailag kényes ízlésű, haladó szellemű műélvezet útja. Szerencsére azonban ott még nem tartunk, hogy a rút is lehet szép, a dilettáns mű is lehet jó, ha erkölcsös szerző alkotja.