„A sárgamellényesek mozgalma az Ancien Régime és a forradalom előtti idők jacquerie-jére emlékeztet” – írja a Le Monde-ban Pierre Merle szociológiaprofesszor.

Jacquerie voltaképpen csak egy volt, éspedig százötven évvel Dózsa György előtt, amikor a sanyargatott jobbágyok seregei iszonyú dúlást rendeztek Franciaországban, amíg tűzzel-vassal le nem verték őket. Később minden parasztlázadást jacquerie-nek neveztek, és Merle is ebben az értelemben használja a kifejezést. Azokhoz a Metazinból is ismert elemzőkhöz csatlakozik, akik szerint a kormány a felvilágosult abszolutizmus receptje szerint igyekszik eljárni, és félrekezeli a nép problémáit. A benzin forgalmi adójának emelése elleni tiltakozásul november 17-én Franciaország-szerte 300 ezer sárga láthatósági mellényt öltő autós állta el az útkereszteződéseket,  a rákövetkező szombaton csupán százezer ember tüntetett, de ők mind egy helyen, méghozzá Párizsban, a Champs Élysées-n és környékén. Két ember meghalt, több százan pedig megsebesültek. Merle nevetségesnek tartja a kormány magyarázatát, miszerint az adóemelés célja, hogy visszaszorítsa a légszennyezést. A felső 10 százalék négyszer annyi széndioxidot bocsát a légkörbe, amint az alsó 50 százalék. Az ő luxusjárműveiket kellene tehát alaposan megadóztatni. Ehelyett a jövő évi költségvetés eltörli a luxusjövedelmek adóját. A középrétegek benzinfogyasztását akkor lehetne csökkenteni, ha a kormány alternatív közlekedési lehetőségeket teremtene. Az adóemelés csak a terheiket növeli.

Pierre Genestier építész és urbanista – ugyancsak a Le Monde-ban – azzal magyarázza a tiltakozók dühét, hogy az adóemelés közvetlenül életstratégiájukban támadja őket. Ezúttal ugyanis nem a szakszervezetek tüntetnek, nem is azok, akik politikai okokból ellenfelei a kormánynak. Éppen annak a nagyszámú rétegnek a lázadása ez, amely kivonult a közéletből, mert a magánéletben találja meg a biztonságot. A politikában ugyanis nem bízik. Egy ötven évvel ezelőtti felmérés szerint a franciák 80 százaléka vágyott arra, hogy egyszer önálló házban fog élni, a nagyváros forgatagán kívül. Az elmúlt évtizedekben sok millió embernek nyílt erre lehetősége. A városban dolgoznak, de nem látogatják az ottani intézményeket, nem járnak moziba, színházba, ahol a jegyeket állami támogatásban részesítik, hanem városkörnyéki otthonukban nézik a televíziót.  Függetlennek érzik magukat a megbízhatatlannak ítélt hivatalos világtól. Ezt az életformát autó nélkül lehetetlen folytatni. Tipikusan két autó van a családban. Ez teszi lehetővé, hogy dolgozzanak, munkahelyet változtassanak, ha kell, megversenyeztessék az áruházakat, és ott vásároljanak be, ahol éppen kedvezőbbek a feltételek; gyerekeiket óvodába, iskolába vigyék. Úgy érzik tehát, hogy az adóemeléssel autonóm életformájukban támadta meg őket az állam.

A tiltakozás hatására a kormány évi kétszáz eurós támogatást helyezett kilátásba a rászorulóknak. A sárgamellényes tiltakozók azonban nem érzik magukat rászorulónak. Van rendes munkájuk, tisztes jövedelmük, ingatlanadót fizetnek a házuk és a kertjük után. Nekik semmit sem jelent Macron elnök ígérete, hogy majd ő összhangot teremt a „fent” és a „lent” között: ők nem lent vannak, hanem középen; úgy érzik, hogy ők viselik a hatalmas állami költségvetés fő terheit, és nem bíznak azokban, akik a döntéseket hozzák. Nem parasztlázadás ez. A sárgamellényesek személyében az állam fő társadalmi támasza, a kispolgár mondja azt, hogy elege van.