„A szociáldemokrata pártok szinte mindenhol hanyatlóban vannak, aminek okát kétféleképpen is szokás magyarázni. Csak az a baj, hogy egyik magyarázat sem kielégítő” – olvassuk Nils Markwardt német publicista tollából a svájci Republic magazinban.

Európa-szerte szenvednek a nagy gyűjtőpártok. A második világháború óta meghatározó szociáldemokraták népszerűsége még a konzervatív néppártoknál is erősebben megszenvedte az elmúlt éveket. A balközép erők hanyatlását általában két okra vezetik vissza – írja Markwardt. Az egyik magyarázat szerint a baloldal feladta korábbi programját, és a neoliberális gazdaságpolitika hívévé vált. A kétkezi munkások ezért elfordultak tőle, és helyettük inkább a populista pártokat támogatják. A másik elterjedt nézet szerint elsősorban nem a gazdasági program, hanem az identitáspolitika felkarolása miatt hagyja el hagyományos bázisuk a szociáldemokrata pártokat.

Markwardt egyik magyarázatot sem találja kielégítőnek. Utal Philip Manow politikai gazdaságtan professzor novemberben megjelent A populizmus politikai gazdaságtana című könyvére. Manow az európai populista pártokat elemezve arra mutat rá, hogy a jobb- és a baloldali populisták egyaránt a globalizáció kárvallottjait mozgósítják. Európa északi államaiban a jobboldali populisták a bevándorlók miatti félelmeket lovagolják meg – és itt is leginkább a szegényebb országrészekben népszerűek, ahol a kétkezi munkások számára konkurenciát jelenthetnek az újonnan érkezők mind a munkaerőpiacon, mind pedig a szociális juttatások terén. (Markward nem említi, hogy ők tapasztalják az újonnan érkező tömegek integrációjának nehézségeit is.) A Harmadik Út politikáját magukévá tevő baloldali pártok csak száznyolcvan fokos fordulattal tudnának visszatérni a jóléti állam védelméhez – ennek hiányában azonban csak az identitáspolitika marad számukra. Délen viszont inkább a baloldali populistáknak ad muníciót a hazai termelést ellehetetlenítő szabad kereskedelem. Míg az előbbiek a bevándorlás korlátozásával, az utóbbiak a szabad piacok korlátozásával akarnák megvédeni a jóléti államot. Amiből az következik, hogy nincs olyan univerzális gazdaságpolitikai recept, amely minden szociáldemokrata párt számára segítséget jelentene.

Legalább ilyen nagy kihívást jelent a szociáldemokraták számára hagyományos kulturális identitásuk elvesztése. Ahogyan lemondtak a jóléti állam hagyományos baloldali programjáról, a balközép pártok bázisa egyre inkább a városi liberális középosztály lett. Az urbánus középosztály világlátása azonban gyökeresen eltér a kispolgári szemléletű munkásokétól – írja Markwardt. A szocdemek egyre fokozódó mértékben a haladó szellemiségű liberális városiak nyelvét beszélik: az individuális értékeket támogatják, az önmegvalósítást tartják az emberi élet legfontosabb céljának, szemben a hétköznapi és materiális javakat előnyben részesítő egyszerű dolgozókkal. Márpedig – véli Markwardt – a közös kulturális értékek és nyelv nélkül lehetetlen egyben tartani a bázist. Viszont visszatérni sem nagyon lehet a korábbi kispolgári értékvilághoz, hiszen akkor a szociáldemokraták az egyre inkább új bázisukat alkotó városi elitet vesztenék el.

Markwardt ezek alapján valószínűsíti, hogy a szociáldemokrata gyűjtőpártok szükségképpen a langyos közép programját fogják képviselni a jövőben is annak reményében, hogy legalább további híveket ne veszítsenek. Közben azonban a radikálisabb baloldali és jobboldali mozgalmak folyamatosan hódítják el tőlük az elégedetlen híveket. „Lehetséges, hogy egyáltalán nincs esély a szociáldemokrata pártok talpra állására? Ma már egyáltalán nem kizárt, hogy így áll a helyzet” – vonja meg a mérleget Markwardt.