„Ma egyebek között azért gyakorolják kevesebben a civilityt, mert azt sem tudják, mi fán terem” – olvassuk James Hankins történésztől a First Things konzervatív ökumenikus havi folyóirat decemberi számában.

Hogy mit értsünk a civility hiányán, ha már nem tudjuk pontosan lefordítani a szót? Hankins megmagyarázza. Az egyetemeken harcias diákcsoportok üvöltik le a tanár fejét, ha olyasmit talál mondani, ami zavarja őket világnézetükben. Az egyetemi hivatalok azt tanácsolják a diákoknak, jelentsék csak fel azt a tanárt, aki megbántja őket önbecsülésükben. A nyilvános szférában egyes politikusokra bizton számíthatunk, ha arról van szó, hogy gyűlöletet kell kelteni a dühös emberek tömegeiben. Nekikeseredett progresszívok esküdöznek, hogy nyakunkon a fasizmus, és hogy ilyenkor a legjobb, ha kirohannak az utcára, megbénítják a közlekedést, női testrészeknek öltözve parádéznak, az ellentábor vezetőinek fejére pedig példás börtönbüntetést követelnek. A „tárgyilagos újságírás” kifejezés már önmagában is naivitásról árulkodik. A médiát uraló cinikusok kifejezetten  hajhásszák a sértéseket, mert ezektől nő a közönség és a bevétel. A gyűlöletbejegyzésekkel kereskedő társasági oldalak kattintások tömegeit vonzzák, és vagyonokat termelnek.

Egyesek amondók, hogy az új technika tett minket gorombábbá. Mások szerint a társadalmi változások. Charles Murray hat évvel ezelőtt, Kettészakadás című könyvében – mint a Metazin is beszámolt róla – azt írta, hogy a fehér amerikaiak alsó harminc százaléka és felső ötöde között az előző fél évszázadban hatalmas szakadék keletkezett. Az előbbiek mélyhűtött sajttortát esznek és sört isznak, továbbá depressziósak és anyagi csődben vannak, katonai szolgálatra jelentkeznek, időnként hisznek Istenben, és ópiumszármazékokat fogyasztanak. Az utóbbiak jakitorival (japán csirkesaslikkal) táplálkoznak és finom francia bort szürcsölgetnek, csemetéiket drága iskolába járatják, értékes ingatlanjaik vannak, imádják Angela Merkelt, a sokszínűségben hisznek, és mindenütt rejtett rasszizmust szimatolnak. A két réteget áthághatatlan falak választják el egymástól, és mindkettő gyűlöli a másikat. Kölcsönösen arra igyekeznek használni a politikát, hogy a maguk rögeszméit rákényszerítsék a másikra.

Ez mind igaz, de Hankinsből itt kibúvik a történész, és megállapítja, hogy gyűlölködés dolgában minden igyekezetünk ellenére nemhogy felülmúlni, de még utolérni sem tudjuk a dicső múltat. Fő kutatási területén, a középkori és reneszánsz Itáliában például annak idején a nyílt utcán gyilkolták le egymást az ellenfelek. Hithű keresztény táborok estek egymásnak, a pápák hiába próbáltak közvetíteni közöttük. Az újkorban aztán a reformációt százötven év vallásháború követte.

Nem véletlen, hogy Arisztotelésztől kezdve bölcsek sora próbált orvosságot lelni a gyűlöletpolitika ellen. A nagy görög egyenesen azt javallotta, hogy a polisz vezetői tegyenek szert barátokra az ellentáborban. Igen ám, de a barátságnak erényeken kell alapulnia ahhoz, hogy mérséklő hatása legyen. Na hiszen, próbálna csak valaki manapság az ellenpárt embereivel barátkozni. A sajátjai kidobnák az ablakon. A reneszánsz nagyjai később az egyszerre erényt és műveltséget jelentő humanitasban látták a megoldást. De hogy tanítják manapság a humán tudományokat? A kultúra nagy alkotásaiban a progresszív ideológia szellemében az uralkodó osztályok érdekeinek kifejeződését látják, ha nem egyenesen a rasszizmusét. Mindegy is, folytatja Hankins, mert egyetemista korban már késő az erények oktatása. Szerencsére egész mozgalom van kibontakozóban az amerikai középiskolákban. Ezernyi iskolában tanítják ismét a klasszikus irodalmat és filozófiát. Hogy ez érezteti-e majd a hatását a politikában, azt Hankins persze nem tudja megjósolni. Egyvalamiben azonban biztos: a civilityhez a humanitas elsajátításán át vezet a visszaút.