„Ezek a bírálatok már a liberalizmus születése idején is elhangzottak, ráadásul mind konzervatív, mind szocialista oldalról” – írja Bryan Garsten, a Yale professzora, akit a katolikus Commonweal magazin kért fel Patrick J. Deneen tavaly megjelent, és Magyarországon is ismertetett könyvének bírálatára.

Deneen, a Notre Dame katolikus egyetem professzora könyvében azt fejtette ki, hogy az egyes ember elidegeníthetetlen jogaira építő liberális gondolkodás az individualizmus felé tolta az amerikai társadalmat, és erre használta az államot a hagyományos közösségekkel szemben. A liberalizmus klasszikus nagyjai közül Locke képviselte ezt a gondolkodást, és ez szerepel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban is. Csakhogy az amerikaiak a konzervatívabb Burke-re hasonlítottak inkább, és nem lázadoztak vallási és helyi közösségeik ellen. Lassanként azonban – írja Deneen – mégiscsak úrrá lett rajtuk az, ami szerinte a liberalizmus lényege, és névleg szabadabbak lettek, gyakorlatilag viszont magányosabbak, gyökértelenebbek, elszigeteltebbek, anyagiasabbak – és védtelenebbek a politikai és a gazdasági hatalmakkal szemben. A liberalizmusból az következik, hogy mindig választhatunk, és a társadalom el is áraszt bennünket egymással konkuráló ajánlatokkal, türelmetlenné tesz, arra indít, hogy ha valamivel bajunk van, azonnal eldobjuk és másikat válasszunk, s így leszokjunk arról az alapvető szükségletünkről, hogy jól megférjünk egymással.

Garsten arra emlékeztet, hogy ezek a bírálatok szinte egyidősek a liberalizmussal. XVI. Gergely pápa Mirari vos enciklikájában elítélte a liberalizmust és a vallás iránti közönyt; veszedelmesnek mondotta a lelkiismereti szabadságot, a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, valamint a világi állam elvét, minthogy anarchikus önző világot eredményeznek. Az ellenkező oldalról Marx (A zsidókérdésről című tanulmányában) az önzés szentesítőjének minősítette az egyéni jogok rendszerét, mert elidegeníti egymástól az embereket. Már nem közvetlen vitában, hanem a jogok érvényesítésére fenntartott állam közvetítésével intézik el vitás ügyeiket. Deneen persze nem a kapitalizmus meghaladásában, hanem a hagyományos közösségekben látja a pozitív ellenpéldát, és Garstennek sehogyan sem fér a fejébe, hogyan tekintheti jó példának az anabaptista ámis közösség életét, amelynek tagjai ki sem láthatnak a maguk kis világából, és szinte egy kétszáz évvel ezelőtti állapotban élnek. Alexis de Tocqueville látta a liberalizmus veszélyeit, de úgy gondolta, hogy az amerikaiak új és új közösségeket képesek létrehozni és „társas demokráciát” tudnak építeni. Deneen szerint Tocqueville derűlátására rácáfoltak a századok, Garsten viszont úgy látja, hogy korai lenne temetni a francia gondolkodó optimizmusát. Deneen könyvét tehát tartalmas figyelmeztetésnek tekinti inkább, semmint a liberalizmus sírfeliratának.

Hasonlóan érvel a könyvvel szemben a Yale egyetem másik felkért tanára, Samuel Moyn is. Szerinte nem a liberalizmus bukott el, hanem a neoliberalizmus.  Ha azt lehántjuk, ott marad az igazi liberalizmus, amely elérhetővé teszi a keresztény üzenetet az egyenlőség modern világában.

Matthew Sitman, a Commonweal szakírója ehhez azt teszi hozzá, hogy ha a liberális politikát szocialista gazdaságpolitikával párosítják, akkor a liberalizmus hiányosságai kiküszöbölhetők. Helyesnek tartaná például a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését.

Deneen a bírálóknak válaszolva megjegyzi, hogy a neoliberalizmusban semmi „neo” nincs, mindig is része volt a liberalizmusnak, hogy az állam a szükséges minimumra szorítkozzék. E kifogások különben a jobboldali kritikák tükörképei. A konzervatív liberálisok szerint a baloldali túlzásokat kellene lenyesni a liberalizmusról, a progresszívok szerint viszont a szabadpiaciakat. Deneen pedig már könyvében is azt írta, hogy mindkét irányzat szerves része a liberalizmusnak, és az egymást követő kormányok felváltva alkalmazták receptjeiket aszerint, hogy éppen melyik vallott kudarcot.