„Hobbes, Rousseau és más filozófusok évszázadok óta vitatkoznak arról, hogyan lehet az ember kegyetlen, ám egyúttal kooperatív. Mi magyarázza, hogy közvetlen környezetünkben sokkal kevésbé vagyunk agresszívak, mint legközelebbi rokonaink, a csimpánzok, viszont az ellenségnek tekintett csoportokokhoz tartozókkal szemben brutális erőszakra vagyunk képesek?” – olvassuk Melvin Konner antropológus-biológus recenzióját az Atlantic magazinban Richard Wrangham harvardi etológus A jóság paradoxona, avagy az erény és az erőszak különös viszonya az emberi evolúcióban című monográfiájáról.
Wrangham korábbi kutatásaiban arra mutatott rá, hogy a csimpánzok körében jóval gyakoribb az erőszak, mint azt korábban gondolták. A hímek gyakran támadtak csoportosan a szomszédos csoportok tagjaira, sőt, saját közösségükben is bántalmazták a nőket és a fiatal egyedeket. Amiből Wrangham és kollégái arra következtettek, hogy az emberszabásúak természete inkább a hobbesi feltételezésekhez áll közel. Thomas Hobbes koraújkori angol filozófus az emberi természetet az emberi félelemből fakadóan erőszakosnak és brutálisnak festette le (igaz, az öncélú erőszakot ő is betegesnek gondolta).
Csakhogy nem kizárólag a csimpánzok, hanem a hozzájuk genetikai értelemben rendkívül közeli (és ezért sokáig a közönséges csimpánz alfajának hitt) bonobó majmok is közeli rokonaink. Szemben a csimpánzokkal, a kongói bonobók egyáltalán nem agresszívak. A bonobók közösségeiben a nők irányítanak, és az erőszak helyett inkább a szexet használják a csoporton belüli feszültségek levezetésére. A bonobókból az idegenek közeledése sem vált ki reaktív erőszakot.
Hogyan lehetséges, hogy a két és félmillió éve különváló emberszabásúak ennyire eltérően viselkednek? Wrangham szerint ez azzal magyarázható, hogy a bonobók olyan környezetben éltek, ahol nem volt külső fenyegetés. Mindez persze önmagában még nem magyarázza az erőszak hiányát. Ehhez ugyanis az erőszakosabb egyedek kiválasztására és szaporodásuk meggátolására is szükség volt.
Számos kutatás bizonyítja, hogy a békésebb egyedek szaporításával háziasíthatók a vadállatok. De ki végezte el a szelekciót az ember esetében? Hiszen a vadember háziasításakor sem külső erő, sem pedig belső, intézményesített erőszakszervezet nem létezett. Wrangham szerint mi magunk háziasítottuk magunkat, ahogyan azt különben az ógörög Teofrasztosz, Arisztotelész tanítványa is feltételezte. Mégpedig az erőszakra és az együttműködésre való képességet egyesítve. Ahogyan arra emberi törzsekkel kapcsolatos kutatások is rávilágítanak, az erőszakos egyénekkel szemben az amúgy békés egyedek csoportosan lépnek fel, és elpusztítják a durva normaszegőket. Lényegében úgy járnak el a belső agresszorokkal szemben, mint ahogyan a külső támadás esetén. Wrangham hozzáteszi, hogy a párválasztás is az erőszakos egyedek kiszűrését szolgálja: a bonobó nőstények kerülik az erőszakoskodókat. Wragham úgy véli, hogy a párválasztásnak talán még nagyobb is a szerepe az erőszakosság visszaszorításában, mint a kollektív megtorlásnak.
Mindebből pedig az következik, hogy az ember kettős természetű – írja Konner. Az erőszakos egyedeket csak kollektív erőszakkal tudja megfékezni. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy az erőszak maga teljességgel nem számolható fel. Wrangham könyve végén az auschwitzi emlékközpontban tett látogatása kapcsán megjegyzi, hogy az erőszak és az együttműködés kettős képessége, miközben saját domesztikálásunkat biztosítja, egyúttal alkalmassá tesz minket a legsötétebb szörnyűségek elkövetésére is.