„Most akkor a sötét tónusú bőrszín utálata, avagy imádata a rasszista? Olybá tűnik, mindkettő kifogásolható” – olvassuk Matthew Blackwell ausztrál antropológus cikkét a Quillette magazinban.
A cikk apropója Matthew Knowles, az ismert énekesnő, Beyoncé fekete édesapjának és egyben ügynökének kijelentése, miszerint jobban vonzódik a világosabb bőrű nőkhöz. A mondat nagy felzúdulást váltott ki, sokan kolorizmussal, vagyis azzal vádolták Knowlest, hogy magáévá teszi a fehér faji felsőbbrendűség hirdetőinek a sötét bőrszínnel kapcsolatos előítéleteit. A negyvenes évek óta elterjedt elméletek szerint a kolorizmus kizárólag a feketék intézményesített diszkriminációjának, sőt a rabszolgaságnak a folyománya, és olyan mértékben áthatja a társadalmakat, hogy a sötétebb árnyalatú bőrrel kapcsolatos fehér előítéleteket maguk a színes bőrű csoportok is magukévá teszik. Kutatások tömkelege bizonyítja, hogy az afrikai és az ázsiai kultúrák egyaránt a világosabb tónusú bőrt tekintik elegánsnak és vonzónak. A világos bőr ideálja jellemzően csak a nőkre vonatkozik, a férfi szépségideálban nincsen szerepe.
Blackwell nem vitatja, hogy a faji előítéleteknek van szerepük a kolorista eszmék elterjedésében. Csakhogy számos etnográfiai kutatás arra világít rá, hogy a világos bőr iránti nagyobb vonzalom már a fehér emberrel való kapcsolat előtt megtalálható volt a Trobriand-szigetektől kezdve Új-Guineán és a Salamon-szigeteken át Afrikáig, Japánig, Egyiptomig, az arab világ-szerte, sőt az észak-amerikai indián törzsek kultúrájában is.
Pierre van den Berghe neves szociológus már a nyolcvanas években arra mutatott rá, hogy az ilyen esetekben nem lehet a faji előítéletek számlájára írni a kolorizmust. A világos tónusú bőr a fiatalságra és vele a termékenységre utaló jel, ezért vonzóbb, mint a sötét. Más kutatások szerint a gyarmatosítás tovább erősítette a világos bőr ideálját: a rabszolgák hierarchiájában a házban dolgozók magasabban helyezkedtek el, mint a földeken kétkezi munkát végző, állandó napsütésnek kitett rabszolgák.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a fehérek között egyáltalán nem egyöntetű a világos tónusú bőrszín előnyben részesítése. Egy 2006-os felmérés szerint Nyugaton a barna bőr vonzóbb, mint a fakó. Egy frissebb kutatás szerint a francia férfiak szebbnek tartják a sötét bőrű nőket, mint az afrikai férfiak. Nem meglepő hát, hogy az úgymond fehér társadalmakban egész iparágak épülnek a barnulásra. Ami persze nem szegi a mindenhol faji elnyomást és előítéleteket orrontó haladó szelleműek harci kedvét – jegyzi meg Blackwell. Ők a lebarnulást kulturális kisajátításnak, sőt, akár rasszizmusnak tekintik.
Nincsen könnyű dolga annak, aki szeretne a haladó szelleműek érzékenységére tekintettel lenni, hogy elkerülje az előítéletesség gyanúját – vonja le a következtetést Blackwell. Hiszen a fakó bőr előnyben részesítése csakúgy, mint a barnább tónusok iránti vonzalom egyaránt gyanús. Blackwell cikke végén utal rá, hogy a túlzásba vitt politikailag korrekt érzékenység sokat ront a valóban létező előítéletekkel és egyenlőtlenséggel szembeni jogos és szükséges fellépés hitelén.