„Nem mindegy, kinek mekkora nyugdíjban eltöltött életre van esélye” – írja a Le Monde-ban Pierre Gallois orvos, az orvosképzéssel és egészségügyi értékeléssel foglalkozó országos szervezet (Unaformec) alapító elnöke.

Gallois doktor az egészégügyi statisztikák tanulmányozása közben jött rá, hogy nem igazságos mindenkinek ugyanolyan szabályok szerint megállapítani a nyugdíjba vonulás legkorábbi idejét. A biztosítás persze mindig hordoz magában efféle igazságtalanságot, ezt nevezik azonban kockázatközösségnek, és enélkül a rendszer működésképtelen lenne. De Gallois nem is arra gondol, hogy előre számítsák ki, ki hány évet tölt majd nyugdíjban, ami persze lehetetlen is lenne. Feltűnő azonban, hogy a vezető állásúak átlagban több évvel tovább élnek, és még hosszabb időt élnek egészségben, mint a többiek.

A 2010-es nyugdíjreform 60-ról 67-re emelte azt az életkort, amikor a nyugdíjba vonulók megkaphatják teljes nyugdíjukat. A franciák legkorábban 62 éves korban vonulhatnak nyugdíjba (megfelelő szolgálati idő megléte esetén), de ekkor, hacsak nem valamilyen különleges kategóriába tartoznak, még csak részben kaphatják meg nyugdíjukat – viszont részidejű alkalmaztatást vállalhatnak egészen addig, amíg 67 éves kor betöltése után teljes értékű nyugdíjra nem jelentkeznek. Hosszabb távon azonban ez a rendszer is finanszírozhatatlan lesz. Igaz, a születési arányszám csaknem eléri a kettőt, de ez is kevés ahhoz, hogy az egymást követő korosztályok lélekszáma azonos maradjon. Azért lehet mégis háromszázezer főnyi évi természetes szaporodás, mert az elhalálozási életkor egyre emelkedik, ami azt jelenti, hogy változatlan nyugdíjkorhatárral számolva nő a nyugdíjasok száma. Igen ám, de ha egyszer a nyugdíjkorhatárt az átlagos élettartam növekedése miatt kell emelni, akkor azok a rétegek, amelyek jelentősen rövidebb ideig élnek, miért fizessék azoknak a rétegeknek a nyugdíját, amelyeknek tagjai idősebb korban vannak, mint amekkora kort őnekik esélyük van megélni?

35 éves korban a vezető állásúak még csak két évvel számíthatnak hosszabb életre, mint a többiek. 60 éves korukban ez az előnyük már négy évet tesz ki. Még ennél is nagyobb a különbség, mintegy másfél évvel, ha azt nézzük, hogy hány évet élnek majd egészségben. A különbség a vezető állásúak és a munkások között a legnagyobb. A nők körében az élettartamban kisebb az eltérés, de az egészségben eltöltött évek tekintetében ugyanakkora, mint a férfiaknál. Az egyéb foglalkozási kategóriák (szabadfoglalkozásúak, gazdálkodók, alkalmazottak) élettartama a munkásoké és a vezetőké között helyezkedik el. Gallois azt javasolja, hogy olyan nyugdíjrendszert vezessenek be, amelyben a várható egészségben töltött élettartamot is figyelembe veszik. Végül is hasonló logika alapján állapítanak meg korai nyugdíjjogosultságot egyes különösen nehéz munkát végző emberek egész foglalkozási kategóriáira is.