„Wu érve egyszerű. A nagyvállalatok saját érdekeik védelmében gazdasági hatalmukat politikai célokra használják. Ahhoz, hogy megvédjük tőlük a demokráciát, a kormánynak fel kell darabolnia őket” – olvassuk a New York Times recenzióját Tim Wu jogászprofesszor A nagyság átka című könyvéről.
Wu, aki korábban Obama elnök versenyjogi tanácsadója volt, az amerikai trösztellenes törvények és bírósági gyakorlat áttekintésével azt igyekszik kimutatni, hogy az Egyesült Államok nem lép fel kellő szigorral a monopolhelyzetet élvező nagyvállalatokkal szemben. Ez önmagában is súlyos probléma: a kartellek miatt a fogyasztók többet fizetnek, és új vállalkozások nem tudnak ringbe szállni. Ennél is nagyobb baj Wu szerint, hogy a gazdasági monopólium szükségképp politikai hatalommá alakul. Mint azt a könyv gondolatmenetét bemutató cikkében is kifejtette, a nagyvállalati politikai hatalom oligarchiához, végső soron pedig fasizmushoz és diktatúrához vezet. Wu – a 20. századi baloldali hagyományt követve – a nagyvállalati érdek és a politikai hatalom egymásra találásával magyarázza például a nácizmus németországi térhódítását. A diktatúra megakadályozása érdekében a kormányzatnak keményen fel kell lépnie, és a trösztellenes törvények következetes alkalmazásával fel kell számolnia a túlzottan nagy befolyásra szert tevő vállalatokat, amíg nem késő. Wu ma a Facebookot, a Google-t és az Amazont tartja a legveszélyesebb nagyvállalatoknak.
A recenzensek többsége lelkesedéssel fogadta Wu könyvét. David Pitofsky (Robert Pitofskynak, az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottság trösztellenes nézeteiről ismert elnökének fia) a Times Literary Supplementben hiánypótlónak tartja, mivel Wu elemzése emlékeztet rá, hogy a szabadpiac kontroll nélküli működése aláássa a politikai szabadságot. De még a Financial Times recenzense is fontos útmutatásnak tartja Wu tézisét.
Alec Stapp, a Salon libertárius publicistája azonban csöppet sincs elragadtatva. Wu megközelítésében naiv és politikailag motivált, dogmatikus piacellenesség megnyilvánulását látja. Stapp statisztikákat idéz, amelyekből kiderül, hogy a nagyvállalatok magasabb bért fizetnek, mint a kicsik, ráadásul az előbbiekben a szakszervezeti érdekérvényesítés is erősebb. Az ok egyszerű: a nagyvállalatok hatékonyabban működnek. Stapp egyenesen összeesküvés-elméletnek nevezi Wu azon állítását, miszerint a monopóliumok mindig a politika és a nagytőke összekacsintásának eredményei. Stapp elismeri, hogy az állam által létrehozott mesterséges monopóliumok kártékonyak. Csakhogy a Wu által bírált mai amerikai nagyvállalatok nem ilyenek. A Facebook, a Google, az Amazon és az Apple a piaci versenyben emelkedtek ki. Feldarabolásukkal egyáltalán nem biztos, hogy jobban járnának a felhasználók, hiszen a piaci hatékonyság csökkenése áremelkedést vagy rosszabb minőségű szolgáltatásokat és árukat eredményezne. Stapp emlékeztet arra is, hogy a 20. század különböző időszakaiban meghatározó nagyvállalatok többsége ma már egyáltalán nincs monopolhelyzetben, sőt sokuk nem is létezik már. A nagyvállalatok ingatag helyzetét jól mutatja, hogy a fontos tőzsdeindexekben még a legnagyobbak is egyre rövidebb ideig tudnak megkapaszkodni. Stapp azt a politikai jóslatot meg sem vitatja, miszerint az amerikai nagyvállalatok befolyásából fasiszta diktatúra következhetne.