„A neoliberalizmus alapvető mozgatórugója a demokratikus nemzetállamtól való félelem” – olvassuk a Spiked magazinban Phil Mullan egykor trockista, de az új évezredben már egyértelműen libertárius nézeteket valló közgazdász írását. Mullan, hasonlóan a Spiked többi szerzőjéhez, újabban a nemzetállami gondolatot támogatja, mondván, hogy nemzetállam nélkül nincs demokrácia és jóléti állam.

Baloldalon (de a radikális jobboldalon is) a neoliberalizmus szitokszó, minden olyan jelenségre vonatkozik, amelyet az antikapitalisták ellenszenvesnek tartanak, a növekvő jövedelmi egyenlőtlenségtől kezdve az állami kiadások visszafogásáig. Mullan szerint azonban a neoliberalizmus inkább politikai, semmint gazdasági tan. A gondolatot Mullan egy baloldali szerzőtől kölcsönzi. Quinn Slobodian antiglobalista történész tavalyi monográfiájában a szabványmarxista kapitalizmuskritikák szellemében értelmezi újra Ludwig von Mises és Friedrich Hayek munkásságát. Ezen értelmezés szerint a neoliberalizmus alapítói a Habsburg monarchiában születtek, és rossz tapasztalatokat szereztek a többnemzetiségű monarchia felbomlása után létrejövő nemzetállamokkal kapcsolatban. A nemzetállami piacvédő és jóléti beavatkozást nemcsak a piaci, hanem a politikai szabadság korlátjának tekintették. Mint azt Hayek egyebek között a negyvenes évek elején írt Út a szolgaságba című könyvében kifejtette, a nemzetállamok piacvédő és jóléti intézkedései szükségképp elnyomó – fasiszta avagy kommunista – államhoz vezetnek. Hayek mindazonáltal félt a túlzott demokráciától is. Amikor meglátogatta Pinochet tábornok Chiléjét, kifejtette egy helyi lapnak, hogy néha időlegesen szükség lehet diktatúrára, s ő nagyobb híve egy liberális diktatúrának, mint egy illiberális demokráciának.

Slobodian azt állítja, hogy a neoliberális közgazdászok leginkább valamilyen világkormányt akartak. Mint bírálói – egyebek között a Mises Intézet munkatársai – felhívták a figyelmet, ez a tendenciózus marxista olvasat alaptalan: bár valóban ellenezték a nemzetállam gazdasági beavatkozását, a szabadpiac biztosításán túlmutató globális kormányzatot sem tartották sokkal jobbnak, hiszen az is ellentétes a „láthatatlan kéz” elvével.

Mullan mindazonáltal kritika nélkül átveszi, sőt rá is licitál Slobodian értelmezésére. Elbeszélése szerint a neoliberális közgazdászok a második világháború után felismerték, hogy a nemzetállam nem fog eltűnni, de úgy gondolták, hogy foglalkozzék a kulturális kérdésekkel, a gazdaságot pedig közös szabályok alapján nemzetközi testület szabályozza. Maradjon a politika az országon belül, a gazdaság irányítása viszont legyen politikamentes és nemzetközi. Mullan abban is egyetért Slobodiannal, hogy a második világháború utáni új nemzetközi rend a maga szervezeteivel, a Világbankkal, a Valutaalappal, majd a GATT-tal, s a belőle alakuló Világkereskedelmi Szervezettel, majd az Európai Unióval sok mindenben beteljesítette a neoliberálisok reményeit. Habár világkormány nem jött létre, az ENSZ a neoliberálisok legnagyobb bánatára kifejezetten alapokmányába foglalta a nemzeti szuverenitás elvét. Az Európai Unióban viszont általánosan elfogadott tétel, hogy az európai közösségi jog felülírja a nemzetit.

Mullan Junckernek, az Európai Bizottság elnökének két nyilatkozatát idézi. Az egyik szerint „az európai egyezményekkel szemben nincs demokratikus döntés”, vagyis a nemzeti közösségek többségi döntése nem érvényesülhet, ha ellentmond a szerződéseknek, a másik pedig úgy hangzott, hogy az eurócsoport pénzügyminisztereinek tárgyalása titkos, és őt nyugodtan nevezzék rossz demokratának, de itt komoly dolgokról van szó. Mullan úgy látja, hogy ez már nem esik nagyon messze attól, amit Hayek mondott a chilei diktatúráról. Gazdasági szabadság nélkül nincs demokrácia, de demokrácia nélkül van gazdasági szabadság.