„Értem én, hogy mit mond a jog”– olvassuk Ivan Rioufoltól, a Le Figaro vezető kommentátorától. „De elképzelhetetlen, hogy visszaengedjük őket ebbe az országba, amelyet gyűlölnek.”

Rioufol egy édesanyát idéz, akinek fiát, egy hétéves gyermek apját három és fél éve nyolcvankilencedmagával fegyveres iszlamista terroristák ölték meg a párizsi Bataclan színházban. Az anya megengedhetetlennek tartja, hogy hasonszőrű társaikat hazaengedjék, sőt, még azt is, hogy az állam közbelépjen az életük megmentése érdekében.

Mint a Metazinban négy hónapja olvasható volt, februárban a francia hatóságok még azt gondolták, hogy átveszik a szíriai kurd erők fogságában lévő francia állampolgárságú iszlamista harcosokat. Igen ám, de túlságosan nagy volt az ellenállás: a franciák javarésze úgy gondolkodott erről, mint a Rioufol kommentárjában idézett édesanya. Így aztán az amúgy is meglehetős népszerűtlenségi problémákkal küszködő kormány jobbnak látta megfeledkezni az ügyről. A szíriai kurdok tehát más megoldás után néztek. Azokat a franciákat, akikről megállapították, hogy Irakban tevékenykedtek – márpedig a legtöbben onnan kerültek át Szíriába, amikor az ISIS kiszorult Irakból –, csöndben átadták az iraki titkosszolgálatnak. A franciák azt állítják, mit sem tudtak minderről, csakhogy ezt nemigen hiszi el senki (a francia különleges alakulatok katonái az amerikaiak oldalán részt vettek a szíriai kurd harcosok kiképzésében). A francia külügyminiszter közölte, hogy a Bagdadban most halálra ítélt tizenegy francia állampolgárnak tisztességes eljárásban volt része. Negyvenöt ügyvéd ezzel szemben úgy tudja, hogy vallomásaikat kínzással csikarták ki az iraki hatóságok, továbbá kirendelt ügyvédeik annyi időt sem kaptak, hogy alaposan áttanulmányozzák a periratot, nemhogy még mentő tanúkat vagy bizonyítékokat kereshettek volna. Arról már nem is szólva, milyen veszedelmeknek tették volna ki magukat, ha a sokat szenvedett iraki lakosság megtudja, hogy külföldi martalócok védelmére keltek. Az ügyvédek szerint a kormány magatartása „hatalmas szégyenfoltot” ejt az ország nevén.

Mint a Le Monde vezércikke megjegyzi, Emmanuel Macron elnök éppenséggel világméretű kampányt hirdetett a halálbüntetés ellen, és politikusi identitásának egyik jelképes eleme ez. Elvben most sem vélekedik másként, sőt, nem is ő szokott nyilatkozni az ügyben – beéri alárendeltjeinek nyilatkozataival. Ők pedig azt mondják, hogy csupán az előd, Hollande elnök politikáját követik, akinek az volt az álláspontja, hogy mindenkit ott kell elítélni, ahol tetteit elkövette. Kérdés persze, hogy akkor februárban, másfél évvel Hollande távozása után miért gondolta Franciaország, hogy hazaszállítja Szíriából a francia foglyokat. A Le Monde nem foglal állást, elismeri, hogy az összesen négyszázötven francia ISIS-harcos nagy veszélyt képvisel, hazatérésük kockázatos lenne, viszont mind Irakban, mind Szíriában csakis halálos ítélet várhat rájuk. Mint a Le Monde helyszíni tudósítói fogalmaznak, elképzelhetetlen, hogy a nyugati ISIS-harcosok más elbánásban részesüljenek, mint az arabok. Ezt nehéz lenne elfogadtatni a helyi lakossággal. Viszont a franciák esetleg kegyelmet kaphatnának. Hosszabb távon – igaz, eddig nem siettek vele – a francia hatóságok a britekkel együtt nemzetközi bíróság felállításán fáradoznának, amely Irakban székelne, és a külföldi iszlamista harcosok fölött ítélkezne. Halálos ítéletet nem hozhatna, és az elítélteket egy később felépítendő vagy rendbehozandó fegyintézetben tartanák, továbbra is iraki területen. Erre mondják a nemzetközi emberjogi szervezetek, hogy Franciaország kiszervezi a halálos ítéleteket és a veszedelmes iszlamista fegyveresek fogva tartását Iraknak. Őszerintük otthon kellene őket fogva tartani és elítélni.

Rioufol is szemforgatónak tartja a hatóságok magatartását. Egyfelől úgy tesznek, mintha nagyon aggódnának az iszlamista fegyveresek életéért, másfelől sokukat minden igazságszolgáltatási eljárás nélkül, titkos akciók keretében ölték meg (például a három és fél év előtti párizsi terrortámadások kitervelőit), holott állítólag ellenzik a halálbüntetést. A konzervatív szerző úgy fogalmaz, hogy ezek a „franciák” maguk dobták el francia útlevelüket, és országuk ellen fordultak. Benne szemernyi együttérzés sincs irántuk.