„Nem  a galopp-pálya bukmékerei, s nem is a nagybani zöldségpiac kereskedői ellen folyik büntetőeljárás, hanem a legfelsőbb bírói tanács tagjai ellen” – kesereg a Corriere della Serában régi ismerősünk, Ernesto Galli della Loggia.

Kiderült ugyanis, hogy a bírói önigazgatás legfőbb testületének befolyásos tagjai a baloldal vezető pártjának, a Demokrata Pártnak parlamenti képviselőivel beszélték meg, ki legyen a fővárosi főügyész. A veterán szociológus lesújtónak minősíti, hogy az igazságszolgáltatás, mint az alkotmányban függetlennek nyilvánított hatalmi ág, valójában politikai alkuk és befolyásszerzés terepe lehet. Igaz, azok is az igazságszolgáltatás emberei, akiknek rendelkezésére lehallgatták a szervezkedőket és akik eljárást indítottak ellenük. Mindenesetre Galli della Loggia azt írja, hogy ezek szerint a szent és független igazságszolgáltatásban is működik az a fajta „marhavásár”, ami a politikai posztok elosztásában érvényesül. Csakhogy a politikusokat legalább a nép választja. A bírák viszont leválthatatlanok, és a legfrissebb események azt tanúsítják, hogy nem tudhatjuk, milyen kritériumok alapján került a helyére az a bíró, akivel az állampolgárnak éppen dolga van. Vagy aki éppen az állam döntéseinek ügyében ítélkezik.

Giovanni Belardelli néhány nappal később arra mutat rá, hogy az utóbbi néhány hétben az ország legkülönbözőbb területein indult büntetőeljárás az összes jelentősebb párt emberei és döntéshozók, valamint üzletemberek ellen korrupciógyanús összefonódások ügyében, tehát nem elszigetelt esetről van szó. A milánói esetben az ügyész „feudális jellegű kapcsolatrendszerről” ír a vizsgálatot elrendelő határozat indoklásában. A résztvevőket személyi függések hálója fűzi egybe, és ez a kapcsolatrendszer felülírja az alkotmányos kötelezettségeket. Van ilyesmi más országokban is – állapítja meg Belardelli –, de e hálózatok nem hatják át annyira az államot, mint Olaszországban. A demokráciát a társadalmak saját hagyományaikhoz hajlítják, és Olaszországban nagy hagyománya van a feudális függésnek. Ezzel párhuzamosan viszont az állam a maga hatalmas apparátusával nagyon is gyenge. Lucio Colletti filozófus már huszonnégy évvel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy nem is igazi állam az, csak látszatállam. Már abban az értelemben, hogy nem gyakorolja az erőszak monopóliumát, hiszen egész területi egységek és tevékenységi körök vannak, ahol a főhatalmat bűnszervezetek gyakorolják. Másrészt pedig, ahol a rendőrség büntetéseket ró ki, embereket tilt ki bizonyos területekről, ott sem érvényesül a büntető határozat: a római Termini pályaudvar környékén például a hatóságok újra és újra ugyanazokba az egyedekbe ütköznek, akiket már többször megbüntettek szobáztatásért vagy ki is tiltottak a környékről, de sem a büntetés összege nem érkezett meg a rendőrséghez, sem az illetők nem tűntek el a környékről. Belardelli azt is meggyőző példának tekinti az állam gyengeségére, hogy a hulladékgyűjtés költségeit fedező adót az adóalanyok alig több, mint negyven százaléka fizeti meg.

Az állam tekintélye így hát természetesen csekély. A régi ideológiák, amelyek köré a hagyományos pártok szerveződtek, kimerültek, az újak, például a közvetlen demokráciát hirdető Öt Csillag mozgalomé, zavarosak. Nem csoda hát – véli Belardelli –, hogy a személyi függésekre épülő kapcsolatrendszerek oly nagy szerepet játszanak az úgynevezett államéletben.