„A vezető nélküli autók etikájáról szóló tanulmány az emberi értékekről is elgondolkodtató következtetésekkel szolgál” – írja Caroline Lester a New Yorkerben.
Mint arról hat éve a Metazin is beszámolt, az önvezető autók elterjedését a jogi és erkölcsi dilemmák is éppannyira lassítják, mint a technikai problémák. Az autókat ugyanis programozni kell, márpedig ehhez el kellene dönteni, hogy vészhelyzetben milyen protokollt kövessenek. Ez különösen akkor nehéz, amikor a baleset már elkerülhetetlen, és a járművet irányító algoritmus csak azt választhatja meg, hogy kit üssön el a gépkocsi. Vajon a jármű utasának életét védje, avagy a szabálytalanul az útra lépő gyerekekét? Inkább a piroson átkelő terhes nőt, avagy a járdán szabályosan közlekedő idős párt gázolja el végletes helyzetben?
A dilemma a hatvanas évek óta foglalkoztatja a filozófusokat, ám az önvezető járművek megjelenése előtt nem sok gyakorlati jelentősége volt. Most, hogy húsba vágó gazdasági kérdés lett, önálló iparággá vált a terület erkölcsfilozófiai kutatása. Egy kognitív tudósokból, pszichológusokból és filozófusokból álló kutatócsoport két évig azt vizsgálta, hogyan döntenének hús-vér emberek végletes közlekedési szituációkban. Az interneten is elérhető tesztet 133 ország kétmillió polgára töltötte ki, többnyire egyetemisták.
A Nature magazin féléve publikálta a kutatás eredményét. A szerzők, összhangban a korábbi hasonló kutatások eredményével, több általános, kulturális háttértől függetlenül érvényes preferenciát azonosítottak. Az emberek többsége figyelembe veszi az áldozatok számát és általában inkább a fiatal életeket mentené meg.
Mindez nem túlzottan meglepő. A kutatás azonban számos meghökkentő megállapítást is tesz. Bár az emberi élet védelmét előnyben részesítjük az állatok életének megóvásával szemben, a kutatásban résztvevők többsége inkább egy kutya, mint egy bűnöző életét mentené meg. A többség a férfiakat inkább feláldozná, mint a nőket.
Ennél is elgondolkodtatóbb, hogy értékválasztás dolgában a kutatás három viszonylag jól elkülöníthető földrajzi területet azonosított. A szerzők statisztikai összefüggésekkel bizonyítják, a morális intuíciók tekintetében jelentős különbségek vannak a Nyugat (Észak-Amerika és Nyugat-Európa) a Kelet (Kelet-Ázsia és az iszlám országok) és a Dél (Latin-Amerika és a francia ajkú országok) között. Keleten például hajlamosabbak előnyben részesíteni az idős embereket. Délen inkább a kövér járókelőket áldoznák föl. Azon országokban, amelyekben nagyok a társadalmi különbségek, az üzletembereket inkább védenék, mint az átlagembert. Ott, ahol erős a törvénytisztelet, mint például Japánban és Németországban, elsősorban a szabálykövetőket védenék.
A kutatás persze több szempontból is kritizálható. Egy patkolt filozófus minden bizonnyal azzal érvelne, hogy az erkölcsfilozófiát nem lehet az erkölcsi intuíciókra építeni, és végképp nem lehet az erkölcsöt az általános közvélekedéssel azonosítani.
Lester megemlíti, hogy eleddig mindösszesen egyetlen kormányzat vette a bátorságot, hogy irányelveket fogalmazzon meg az önvezető autók protokolljára vonatkozóan. Az autógyártásban élen járó Németország két éve adott ki iránymutatást. A jelentés határozottan elutasítja, hogy vészhelyzetben a mesterséges intelligencia diszkrimináljon, és a lehetséges áldozatok kora, neme, avagy fizikai és szellemi képességei alapján hozzon döntést. A kutatás fényében ezek az elvek a Nyugatra és benne Németországra jellemző erkölcsi intuícióknak felelnek meg.
A kutatás elméleti és gyakorlati tekintetben is érdekes. A határhelyzetekre vonatkozó erkölcsi ítéletek tanulmányozása segíthet a morális intuíciók természetének és kulturális meghatározottságának megértésében. Az önvezető járművek körüli erkölcsi dilemmákkal kapcsolatban azonban legalább annyi új kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, jegyzi meg Lester. A kutatás ismeretében ugyanis az is kétséges, hogy lehetséges-e egyáltalán olyan univerzális algoritmus kidolgozása, amely az egész világon alkalmas az önvezető autók irányítására. Ha például a német irányelveket fogadjuk el, azt a világ más részein a nyugati kulturális imperializmus megnyilvánulásának bélyegezhetik, s mint ilyent, elutasíthatják. Viszont az sem lenne kevésbé ellentmondásos, ha a különböző civilizációk, vagy akár országok saját szája íze szerint programoznák az autókat.