„A brit pártok között nemhogy szószólója nincs a munkásosztálynak, de még megszólítani sem akarja egyikük sem” – olvassuk a Spiked magazinban James Hartfieldtől.
A cikk egy frissen megjelent könyvet ismertet, amely statisztikai adatokkal cáfolja azokat a divatos nézeteket, amelyek tagadják, hogy az osztályhovatartozásnak szerepe lenne a politikai nézetek kialakulásában. Két oxfordi professzor, James Tilley és Geoffrey Evans szerteágazó adatbázisra támaszkodva bizonyítja könyvében, hogy a munkások, illetve a középosztály politikai nézetei és magatartása között ma is jelentős különbségek vannak. A hatvanas években a konzervatívok és a Munkáspárt még versengtek a munkásszavazatokért. Abban az időben a kétkezi munkásság volt ugyanis a legnagyobb választói csoport. A nyolcvanas évektől azonban a munkások aránya a foglalkoztatottak összességéhez képest meredeken zuhant, éspedig 25 százalékról 9 százalék alá. Tony Blair a kilencvenes években ezt vette észre, és ezért vitt végbe fordulatot a Munkáspárt politikájában. A középosztály felé fordult, és erősen piacpárti politikát szorgalmazott. Sikerrel, abban az értelemben, hogy a Munkáspárt 1997-től tizenhárom évig volt hatalmon. Hartfield ezt árulásnak tekinti, és a Munkáspárt akkori vezetését ’Blair klikkjének’ nevezi.
Evans és Tilley cáfolja azt a bevett nézetet, miszerint a munkásság és a középosztály közötti különbségek mára elmosódtak. Valójában – állapítják meg könyvükben – a kétkezi munkások ugyanannyira a munkásosztály részének tekintik magukat, mint évtizedekkel ezelőtt, és tudatában vannak annak, hogy a középosztály másként él, mint ők. A Brexit-népszavazás után felvett adatok azt mutatják, hogy a munkások, illetve a középosztály politikai magatartása között is jelentős az eltérés. A kétkezi munkások közül, akik megjelentek népszavazáson, 63 százalék szavazott az Európai Unióból való kilépésre, a középosztálynak viszont csak 44 százaléka.
Mind a könyv két szerzője mind Hartfield úgy látja, hogy a Brexit-népszavazást a munkások magatartása döntötte el. Az elmúlt évtizedekben a munkásság maradéka jelentősen depolitizálódott. A hatvanas évek elején még a munkások 60 százaléka szavazott a Munkáspártra, 2015-ben viszont csak egyötödük. A legutóbbi, 2017-es választáson a Konzervatív Pártra több munkásszavazatot kapott, mint a Munkáspárt. A Labourtől elmaradó munkásszavazók nagyobb része azonban egyszerűen leszokott a választáson való részvételről. Ennek hátterét a könyv két szerzője abban jelöli meg, hogy a munkásság lélekszámának csökkenése nyomán az érdekérvényesítés lehetősége is szűkült, és ez elvette a kétkezi dolgozók kedvét a politikától. Heartfield azonban másvalamire is felhívja a figyelmet. Negyven éve még 13 millió tagja volt a brit szakszervezeteknek, ma viszont csak 6 millió. A hetvenes-nyolcvanas években mintegy százszor annyi órán át sztrájkoltak a dolgozók Nagy-Britanniában, mint manapság. A két jelenség persze összefügg: a Thatcher-kormány letörte a szakszervezetek ellenállását, egész iparágakat privatizált, megszüntette a veszteséges nehézipar és bányászat támogatását, és az ellenállás hiábavalósága persze csökkentette a szakszervezetek népszerűségét, illetve visszavetette a politika iránti érdeklődést a munkások körében. Heartfield mindehhez hozzáfűzi, hogy odalett a munkásmozgalmat hagyományosan éltető cél, egy igazságos, szocialista társadalom jövőképe is.
A Brexit-népszavazáson aztán váratlanul tömegesen vettek részt olyan munkások, akik korábban rendszeresen távol maradtak a választásoktól, és Heartfield szerint ez billentette a mérleget a Brexit hívei felé. Egyébként tévesnek tartja azt a nézetet, miszerint a munkásokat a bevándorlás elleni érzelmek vitték a Brexit-táborba. Igaz, a kétkezi dolgozók az átlagnál is erősebben ellenzik a tömeges bevándorlást. Viszont az Európai Unió iránti ellenszenv sokkal erőteljesebben nőtt körükben, mint a migráció elutasítása. Vagyis döntően azért szavaztak a kilépésre, mert az Unióban azt a politikai elitet látták megtestesülni, amely az elmúlt évtizedekben megfeledkezett róluk. És megbüntették.