Az egész világon hódítanak az önálló életre kelt előragok. A meta sikere már-már mega. Csak retro ne legyen belőle egyhamar.

A New York Times recenziós melléklete az ősszel kritikát közölt egy New Orleansról szóló kötetről, amelynek különös aktualitást adott az árvíz. „A könyv néhol egy kicsit meta – így a kritikus –, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a szerző, Rob Walker leginkább az öntudatlan fogyasztói választásokat vizsgáló antropológiai kutatásairól ismert.”

Egy olvasó a következő e-mailt írta a lapnak: „Úgy rémlik, a ’meta’ előrag metamorfózisa eredményezte a ’metaadat’ szót, de mi a csudát jelent az önmagában álló ’meta’?” A recenzens válasza: „A ’meta’ előrag jelentése: ’között’, ’mögött’ és főként ’fölött’. Arra utal, hogy a szóban forgó élmény nem csak egy szinten dolgozható föl. Hogy tényleg nagyképű legyek: olyan fogalom ez, amely kiválóan alkalmas egy olyan fickó könyvének jellemzésére, aki a fogyasztók tudatalatti motívumait kutatja.”

A kis levélváltást William Safire, a New York Times veterán kolumnistája pécézte ki, aki mindig nagy nyelvőr volt. A nyelvvédelemből sohasem hiányzik a politika. Safire Roger Kimballt, a konzervatív kritikust idézi: „A mai irodalom- és művészetkritika szellemi nyomornegyedeiben honos ’meta’ rövidítés nem a gondolat mélységét, hanem hiányát jelzi.”

Ennyire nem kell vaskalaposnak lennünk, hogy elismerjük, a meta divatja hovatovább a paródia paródiájának magaslatára emelkedik, vagyis létrehozza a metaparódiát. „Súlyosan öntetszelgő metafilmmel van dolgunk – idézi Safire egy filmkritikából –, s ezért, amennyiben a néző oly mértékben meta, hogy nem értékeli, mennyire meta ez a film, ezzel épp a film mondanivalóját igazolja, hogy ti. annyira tele van a fejünk metakultúrával, hogy már képtelenek vagyunk valamit közvetlenül élvezni.”

Hogy bele ne szédüljünk, érdemes felállítani azt a szabályt, hogy két ’meta’ után meg kell állni. Safire cikke a „metá”-ról szól, tehát metameta. Ez a szemle viszont sajnos meta-metameta. Sőt, az utóbbi állítás már meta-metametameta.