„Komoly oka van, hogy a keleti tartományokban több mint 20 százalék támogatja az AfD-t” – írja a Neue Zürcher Zeitungban Hubertus Knabe, az NDK-ra és azon belül is a Stasi működésére specializálódott történész.
Közvélemény-kutatások szerint az őszi tartományi választásokon az AfD húsz százaléknál is többet szerezhet, és akár a legerősebb párt lehet a keleti tartományokban. Brandenburgban az AfD a szociáldemokratákat maga mögé utasítva még nyerhet is. Szászországban 25 százalékon áll, alig elmaradva az esélyes CDU-tól. Türingiában öt év alatt megduplázta támogatottságát, és felzárkózik a Linke és a CDU mögé.
Az AfD keleti megerősödésével kapcsolatban számos magyarázat született. Mint arról a Metazin is beszámolt, sokan a gazdasági fejlettség szintjével magyarázzák a radikális jobboldali párt keleti népszerűségét. Egyes okfejtések szerint a fiatalok elvándorlása miatt túlsúlyba kerültek a konzevatívabb idősek. Mások az NDK kulturális és társadalmi örökségének tekintik a radikális bal- és jobboldal népszerűségét, mondván, hogy a diktatúra negyven éve bizalmatlanná és bezárkózóvá tette a keletieket, amit aztán csak tetéztek az átmenet gazdasági problémái. Történészek egy csoportja a feldolgozatlan fasizmusból a szocializmusba történő zavaros és soha véget nem érő átmenetből eredezteti a keletnémetek sajátos attitűdjét. Akadnak, akik kevésbé megértők, és egyenesen azt állítják, hogy a keletnémetek egyszerűen nem akarják elfogadni a pluralizmust és a demokráciát. Vannak persze olyan vélemények is, miszerint a nyugati és a keleti területek ilyen szembeállítása alaptalan zsurnalisztikus szenzációhajhászás.
Knabe leegyszerűsítőnek tartja a fenti magyarázatokat, s nem fogadja el, hogy az AfD népszerűsége a keletnémet örökség és a belőle fakadó elmaradottság következménye lenne. A német államnak és a nyugati tartományoknak ezek szerint esetleg annyi róható fel, hogy nem tettek meg mindent a volt NDK területek gazdasági felzárkóztatása és szellemi felvilágosítása érdekében. Knabe szerint ezek kényelmes, ám téves, sőt kártékony vélemények. Felidézi, hogy az AfD a keleti tartományokban gyakran állítja be magát 1989 örökösének. Politikusai a nagy pártokat az NDK állampártjához hasonlítják, kampányukban előszeretettel használják 1989 szlogenjeit, jelszavaik a rendszerváltás lezárását, sőt szavazócédulás forradalmat ígérnek.
Az elemzők többsége komolytalan demagógiának tartja, hogy az AfD igyekszik kisajátítani a rendszerváltást. Knabe is elismeri, hogy abszurd párhuzamot vonni a mai Németország és az NDK között. Ám a választók valamiért mégis vevők rá, és ennek okait érdemes komolyan megvizsgálni. A legfontosabb ok az, hogy a keletnémetek kezdik olyan távolinak érezni a politikai hatalom gyakorlóit, mint az NDK idején. Angela Merkel már majdnem olyan régóta van hivatalban, mint akkoriban Erich Honecker. Az emberek nem érzik, hogy beleszólhatnának a kormányzásba, és a fősodorhoz tartozó politikusok egészen más nyelvet beszélnek, mint az egyszerű választópolgár. Knabe egy májusi közvélemény-kutatást idéz, amelyből kiderül, hogy a németek kétharmada szerint nagyon oda kell figyelni, mit mond az ember nyilvánosan. A legtöbben úgy vélték, hogy a nemzeti szocializmus, a jobboldaliság, a homoszexualitás és a patriotizmus kérdésében nem tanácsos a politikailag korrekt állásponttal ellentétes véleményre helyezkedni. Ez tovább erősíti a keletnémet választókban az érzést, hogy az NDK szelleme tovább él, csak éppen a hivatalos ideológia tartalma változott. Szinte ösztönösen a rendszert bírálókkal szimpatizálnak.
Az össztűz, amit a mérsékelt pártok és média zúdítanak az érzékeny kérdésekben a fősodorral ellentétes álláspontot hirdető AfD-re arra a stratégiára emlékezteti Knabét, amelyet a pártállam alkalmazott a korabeli ellenzékkel szemben. Különösen kártékonynak nevezi az AfD politikusainak elszigetelésére tett kísérleteket, egyebek között parlamenti elnökhelyettes-jelöltjeik megvétózását, valamint, hogy kiemelt alkotmányvédelmi megfigyelés alatt tartják az AfD-t. Ezek az intézkedések nemhogy elrettentenék a támogatókat, hanem még inkább megerősítik őket abban, hogy az AfD ellen olyan állami hadjárat folyik, mint egykor a rendszerváltó ellenzékkel szemben. Cikke végén Knabe megjegyzi, hogy ha az AfD győz a keleti tartományok közelgő választásain, az talán majd ráébreszti a fősodorhoz tartozó politikusokat és a médiát, hogy kicsit jobban oda kell figyelniük az emberekre.