„A klímaváltozás közvetett válságokhoz vezet, például a liberalizmus esetében. Mint a környezetvédelmi korlátozásokkal kapcsolatos diskurzusból kiderül, a szabadság szerelmesei összezavarodtak” – írja Christian Stöcker a Spiegelben.
A német sajtóban nagy vita alakult ki a klímaváltozás megfékezésével kapcsolatban. A küszöbön álló klímakatasztrófától, de legalábbis visszafordíthatatlan ökológiai változásoktól félők drasztikus politikai lépéseket sürgetnek. Szigorú kormányzati tilalmakat követelnek, mondván, hogy az emberek felvilágosítása és a nagyobb tudatosság önmagában aligha állítja meg a globális felmelegedést. Van, aki egyenesen zöld tilalom-párt létrehozását javasolja, mivel a józan ész nem képes legyőzni az emberi lustaságot, márpedig enélkül lehetetlen a mindennapi fogyasztás csökkentése, és vele a kapitalizmus felszámolása.
A szabadelvűek azonban ódzkodnak a tilalmaktól és ökodiktatúrát kiáltanak. Sokszor még az olyan környezetvédő közgazdászok is ellenzik a tiltást, akik amúgy azt gondolják, hogy a fejlett országok fogyasztási szokásainak drasztikus átalakítása nélkül az emberi civilizáció a megsemmisülés felé rohan, és közben azt is tudni vélik, hogy az emberek kényszer nélkül aligha mondanak le a kényelmes életről. Ők általában valamilyen alulról építkező, civil ökomozgalomban reménykednek. A liberálisok ugyanis lényegileg szabadságellenesnek tekintik az állami korlátozást – írja Stöcker. A szigorú klímavédelmi szabályokat diktatórikusnak, sőt akár totalitáriusnak nevezik, támogatóikat pedig a vallási fanatikusokhoz hasonlítják. Akadt olyan szerző is, aki az El Paso-i vérengzés kapcsán arról írt, hogy a harcos autoriter klímavédelem gondolata szerves része az új- és a régi fasizmus ideológiáinak.
Stöcker dogmatikusnak, sőt a liberális alapgondolattal is ellentétesnek ítéli a megközelítést, amely szerint minden tiltás szükségképp rossz és illegitim. Emlékeztet rá, hogy a liberális filozófia sosem tekintette korlátozhatatlannak az egyéni szabadságot. Már a 19. század legnagyobb liberálisa, John Stuart Mill is kimondta, hogy az egyén szabadsága addig terjed, amíg nem sérti mások szabadságát és a közösség jogos érdekeit. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyén szabadságának feltétele, hogy mindenki más kötelességként ismeri el bizonyos korlátozások betartását. A tiltás tehát nem a szabadság ellentéte, hanem szükségszerű velejárója, ami nélkül nem szabad társdalomban, hanem anarchiában élnénk – érvel Stöcker.
Arról nem is beszélve – jegyzi meg –, hogy a környezetvédelmi korlátozások zöme semmilyen alapvető emberi jogot és érdeket nem sért. Nonszensz azt állítani, hogy kevesebb a szabadság, ha tilos az ózonrétegre káros anyagot használó fridzsidert árusítani, ólmozott benzint tankolni, avagy dízelfaló „közúti tankkal”, vagyis városi terepjáróval közlekedni sűrűn lakott területen. (Stöcker az értelmiség hübriszének bűnébe esik, nyilvánvalóan nem veszi figyelembe ugyanis, hogy a klímavédelem élharcosai az ólmozott benzin betiltásánál sokkal drasztikusabb javaslatokat fogalmaznak meg. Egyebek között a repülés, a húsfogyasztás korlátozása és a lakásméretek maximálása is felvetődött már.) Stöcker arra viszont kitér, hogy a környezetkárosítás hatásai globálisak, ezért olyan tilalmak is legitimek lehetnek, amelyek más országokban élők jogait hivatottak elősegíteni.
Stöcker szerint a klímaváltozás olyan kihívás, amelyre a múlt századi ideológiák alapján nehéz megoldást találni. A fenti viták azt mutatják, hogy különösen a liberális gondolat számára jelent nehézséget az új dilemmák leküzdése. Az ellentmondást szemléltetve Stöcker utal rá, hogy a német liberális FDP vezetői a piaci szabadság védelmében élesen bírálták a gazdasági tárcát, mondván, túl nagy teret enged a szerintük a német gazdasági érdekekkel ellentétes zöld klímavédelmi megfontolásoknak. Az eset Stöcker szerint jól példázza, hogy milyen ideológiai ellenmondásokat hoz felszínre a klímaváltozás.