„A sárgamellényesek erejét az adja, hogy nem váltak sem párttá, sem egyéb szervezett erővé. Egyszersmind azonban gyengeségüket is ennek köszönhetik” – írja Rémy Lefebvre, lille-i egyetemi tanár a La vie des idées, az egyik ősi francia egyetem, a Collège de France égisze alatt megjelenő internetes társadalomtudományi folyóirat hasábjain.

Franciaországban először Emmanuel Macron mozgalma, a Köztársaság Lendületben bizonyította be, hogy a régi pártrendszer kifáradt. Macron a semmiből teremtett fél év alatt olyan pártot, amely képes volt elnökké választatni őt, majd jelentős többséget szerezni a törvényhozásban. És ez korántsem Franciaországra korlátozódó jelenség: ettől szenvednek mindenütt a nyugati demokráciák. 

A macroni megoldás föntről szerveződött, és hamar politikai struktúrává fejlődött. A sárgamellényesek viszont alulról indították el tiltakozásukat, és nem voltak hajlandóak hierarchikus struktúrába szerveződni. Az elit, a maga sajtójával, televíziójával ezúttal nem tudta érdemben befolyásolni az eseményeket, a sárgaingesek ugyanis az interneten szerveződtek, és mélységes bizalmatlansággal viseltettek az intézmények, köztük a média iránt. Az ellenzéki pártok hiába próbáltak ráakaszkodni a mozgalomra, és maguk mögé felsorakoztatni ezt a hirtelen támadt társadalmi erőt. A szakszervezetek előbb elképedve tapasztalták, hogy egyesek nem náluk keresik a tiltakozás terepét, majd megpróbálták felajánlani a maguk szervezettségét, de a sárgamellényesek a teljes rendszer ellen lázadtak, amelynek a pártok és a szakszervezetek egyaránt részei voltak.

Régebben a rendszeren kívüli tiltakozást a kommunista párt tudta képviselni, de idővel maga is részévé vált a rendszernek. Továbbá a régi pártrendszer elég nagy mértékben osztályalapon szerveződött, s a társadalomban elfoglalt hely nagyjából meghatározta az emberek párthovatartozását. Mára ennek vége, és a sárgamellényes mozgalomban igen sokféle társadalmi csoport képviselteti magát, de nem kollektíve, hanem egyénekkel. A kormány hiába kért tárgyalódelegációt a sárgamellényesektől, ők nem voltak hajlandóak képviselőket választani, hiszen éppen a közvetett demokrácia, az intézményesült hatalom ellen lázadtak. Mihelyt valaki elkezdett úgy viselkedni, mintha a többiek nevében beszélne, máris lehurrogták. Ezzel magyarázható, hogy szombatonként, a sárgamellényesek párizsi tüntetésein a mozgalom nem tudta lefogni azoknak a kezét, akik törni-zúzni mentek Párizs belvárosába.

Azért így is létrejött egy több mint negyven követelésből álló politikai program, de ennek képviseletére a megvalósításhoz szükséges tárgyalásokra a közvetlen demokráciát gyakorló tömegmozgalom már nem volt képes. Helyi gyűlések küldötteiből nagy nehezen összeállt egy országos küldöttgyűlés, két ízben is ülésezett, de a többség nem volt hajlandó állandó testületeket létrehozni. Attól tartott ugyanis, hogy ily módon a sárgamellényesek is betagozódnának abba rendszerbe, amely ellen tiltakoznak. Még kevésbé tudott részt kihasítani magának a politikai hatalomból, pedig enélkül nehéz azt a programot megvalósítani. Az európai parlamenti választásra nem sikerült közös sárgamellényes jelölteket állítani. Három csoport indult, egymással is versengve, de együtt is egy százaléknál alacsonyabb eredményt értek el. Lefevbre szerint ezzel nagyából ki is merült a sárgamellényes mozgalom, de mivel azok a rétegek, amelyeknek elkeseredését tükrözte, továbbra is kirekesztettnek érik magukat, bármikor ismét fellángolhat a tiltakozás, vagy ebben a formában, vagy valamilyen más módon. A politológus szerint tehát a kirekesztett középosztály helyzetét kellene orvosolni, az viszont nem lehetséges anélkül, hogy képviselethez jussanak a közéletben. Ehhez kellene megoldani a sárgamellényesek nagy dilemmáját: hogyan lehetne intézményesülni is, és mégis kívül maradni a rendszeren.