„Az elit szigorúan kezében tartja a politika gyeplőjét, és ez bénultsághoz vezet az amúgy is válságban lévő Itáliában” – írja a Corriere della Serában Ernesto Galli della Loggia.

Olaszországban húsz éve gyakorlatilag stagnál a gazdaság, és Galli della Loggia semmi meglepőt nem lát abban, hogy a politikai rendszer sem a régi, jóllehet formailag minden változatlan. A legnagyobb átalakuláson a Demokrata Párt ment át. Elődje, a Kommunista Párt azt tekintette távlati céljának, hogy a maga oldalára állítsa az elitet. Ez sikerült, olyannyira, hogy a demokraták az olasz elit pártja lettek, s jól mutatja ezt, hogy rájuk szavaz a jobbmódú negyedek lakóinak többsége. Ők az ortodox Európa-pártiság, az atlantizmus, a talárosok, a magas rangú tisztviselők, sőt, a katolikus értelmiség, az egyházi hierarchia pártja, továbbá a befektetőké, a független egzisztenciáké (mérnökök, ügyvédek, orvosok), a szakszervezeti vezetőké, a fegyveres erőké, a titkosszolgálatoké, valamint a tág értelemben vett kulturális élet szereplőié (újságírók, irodalmárok, tudósok, reklámszakemberek, filmesek).

Egyszóval ma a Demokrata Párt az állam pártja. Ebben áll az identitása. Nem az elveiben (ezek csak nosztalgikus elemek a profiljában), hanem abban, hogy „a fennálló alkotmányos rendet védelmezi”. Hogy ki ellen?  Természetesen a fasiszta veszéllyel szemben. Azt pedig mindazok képviselik, akik a másik oldalon állnak. Szüntelen rendkívüli állapot van tehát, mert valaki mindig van a másik oldalon, és az a valaki alapjában fenyegeti az alkotmányos rendet. Legalábbis addig, amíg a demokraták szövetségeséül nem szegődik. Az Öt Csillag Mozgalom is fenyegette, még akár egy hónappal ezelőtt is, amikor a másik protesztpárttal, a Ligával kormányzott. Mindjárt megszűnt veszélyes alakulat lenni, amikor koalícióra lépett a demokratákkal, és ezzel lehetővé tette, hogy ez a húsz százalékos párt visszaszerezze a kormányhatalmat. Ehhez persze az Öt Csillagnak 180 fokos fordulatot kellett végrehajtania, hiszen éppen az elit és kifejezetten a Demokrata Párt ellen jött létre, mivelhogy ezek eltávolodtak a néptől. Villámgyors átalakuláson ment át Giuseppe Conte miniszterelnök is, aki hirtelen felfedezte, milyen sok rosszat követett el volt belügyminisztere, Matteo Salvini, de csak akkor, amikor az utóbbi bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Sőt, Conte legott az előzővel szögesen ellentétes politikai irányultságú kormányt alakított.

Galli della Loggia természetesnek tartja, hogy a pártok vezetői időnként változtatnak álláspontjukon. A túlságosan hirtelen változás azonban nem hiteles. Az ember egy diktatúrában rákényszerül, hogy valódi nézeteit eltitkolja, de demokráciában ez nem elfogadható. És nem csupán erkölcsi okokból. Az embereknek tudniuk kell, ki kicsoda, különben milyen alapon szavazzanak? A szociológus azt sem zárja ki, hogy olykor egy-egy pártnak jó oka lehet átállni egy másik táborba. Ez esetben viszont el kell ismernie a pálfordulást, és meg kell magyaráznia, miért váltott irányt. Valódi identitás nélküli pártokkal nem működőképes a demokrácia. Az ilyesmi csakis az állam pártjának kedvez, annak hatalmon tartása viszont válság esetén garancia a mozdulatlanságra. „Ebbe szép lassan belehalunk” – zárja fejtegetését Galli della Loggia.