„A legtöbben bizalmatlanok a média iránt, és legtöbbüknek igaza is van” – írja Nathan Robinson a Guardianben.
Példákat sorol arra, hogy a világ talán legtekintélyesebb napilapja, a függetlenségét fennen hirdető The Washington Post tényállításokat ellenőrző rovatában, a Fact Checkerben többször is teljesen alaptalanul nevezte Bernie Sanders demokrata párti elnökjelölt-aspiráns merész kampánykijelentéseit valótlannak. A baloldali szerző még Trump elnöknek is igazat ad abban, hogy a The Washington Post elfogult vele szemben. A Fact Checker hazugságnak minősítette azt a kijelentését, hogy 2016-ban több ezer külföldi állampolgár szavazott törvénytelenül (nyilván Trump ellen). Mint kiderült, erről korábban maga a The Washington Post is írt. És akkor a The Washington Post még kifejezetten kiegyensúlyozottnak számít a másik nagy tekintélyű napilaphoz, a The New York Timeshoz képest. Csakhogy a The New York Times azt hirdeti magáról, hogy a tényeket, a tiszta igazságot hirdeti, és még véleményrovata is sokszínű. Ez így félrevezető – írja Robinson. Akkor inkább mondja meg, hogy a demokraták szekerét tolja, s így nyugodtan kirakhatja Bret Stephens (igaz, Trumpot bíráló) republikánus kommentátort, akit fügefalevélnek tartogat. Szerinte a konzervatívok is jobban fognak hinni a nagy New York-i lapnak, ha őszintén megmondja, melyik táborhoz tartozik.
A The New York Timesról egy konzervatív elemző, George Friedman is azt írja a Geopolitical Futuresben, hogy nyilvánvalóan ellenséges Trumppal szemben. A szerkesztők persze úgy gondolják, hogy ők csak az igazságot írják, de ezt Friedman azzal magyarázza, hogy az ember nemigen képes olyan véleményt alkotni magának, melyről tudja, hogy valótlan. Valamennyien meg vagyunk győződve a magunk igazáról, és harcosan kiállunk érte. Csupáncsak az a kérdés, miként viselkedjünk azokkal, akik nem értenek velünk egyet. Ő például geopolitikai elemzéseiben igyekszik féken tartani magát. Maga is elismeri azonban, hogy van ezen kívül más kérdés is a független, vagy legalább tárgyilagos újságírással kapcsolatban.
A második világháború után az újságíróiskolákban alakult ki az az elvárás, hogy a komoly sajtótermék legyen tárgyilagos, továbbá válassza el a híreket a kommentártól. Azelőtt ez nem így volt. Benjamin Franklin a Pennsylvania Gazette-ben már a hírekben véleményt mondott, a két világháború hírneves újságírója, H. L. Mencken pedig borsos megjegyzésekkel fűszerezte tudósításait. Azért volt népszerű. Aztán a hidegháború éveiben nagy konszenzus volt az alapvető kérdésekben. A sajtó akkor sem volt független; a kommunisták és a szélsőséges rasszisták, akik a konszenzuson kívül voltak, nemigen tudtak bekerülni a hírekbe, de a többiekkel általában tisztességesen bántak a nagy lapok.
Mostanra olyan mélyek lettek az ellentétek, hogy a függetlenség leple egyre átlátszóbb. Akkor már tisztességesebb a liberális CNN és a konzervatív Fox News, mert mindkettő nyíltan vállalja pártosságát. El kell ismernünk, hogy mind elfogultak vagyunk, s akkor nincs ezzel semmi baj – írja Friedman.
Akár van ezzel baj, akár nincs, az biztos, hogy régen, amikor nagy volt a nemzeti konszenzus, nagyobb példányszámot lehetett elérni a nagyjából pártatlan, vagy annak látszó lapokkal, mint a pártosokkal. Ma a közügyek iránt érdeklődők körében olyan nagy az ideológiai és kulturális polarizáció, hogy azok a médiumok járnak jól, amelyek fel tudnak mutatni egy ellenséget, akin a szenvedélyes olvasó kitöltheti a mérgét.