„A hidegháború végén a kapitalizmus legyőzte a szocializmust. Annál nagyobb viszont a tétje a kapitalizmus két változata, a liberális és a politikai kapitalizmus közötti összecsapásnak” – olvassuk az American Interestben Nils Gilman geopolitikai elemző recenzióját Branko Milanović szerb–amerikai közgazdász Csak a kapitalizmus című könyvéről.
A hidegháború végén szinte mindenki biztosra vette, hogy Kína előbb-utóbb vagy demokratikus fordulatot vesz, vagy gazdaságilag összeomlik. Nem így történt. Kína a világgazdaság motorjává vált, miközben a pártállam él és virul. Milanović könyvében arra világít rá, hogy a hidegháború végével nem zárult le a nagyhatalmi vetélkedés, csak átalakult. Amerika és Kína szembenállásában az ideológiai kérdéseknek nincs jelentőségük, és fegyverkezési verseny sem alakult ki. A két nagyhatalom a kapitalizmus két nagyon különböző változatával kísérletezik, és a technológia exportjával igyekszik befolyása alá hajtani a fejlődő országokat – állítja Milanović.
Kína sikerének titka az államkapitalizmus intézményesítése: Peking átvette a kapitalista logikát, ám a piacot az állam irányítja és ellenőrzi. Méghozzá igen sikeresen, hiszen a 2008-as gazdasági válságot is viszonylag sikeresen vészelte át. Az autoritárius piacgazdaság eme formáját Milanović politikai kapitalizmusnak nevezi. Szemben a nyugati meritokratikus liberális kapitalizmussal, a politikai kapitalizmus az államérdek szolgálatába állítja a piacot. Vannak ugyan kiskirályok és oligarchák, de csak addig nyújtózkodhatnak, ameddig a pártvezetés engedi. Jelentős vagyont halmozhatnak fel, de nem függetlenedhetnek a pártvezetéstől, hanem vele szoros együttműködésben kell tevékenykedniük, és ha a helyzet úgy hozza, a piaci érdeket az államérdek alá kell rendelniük.
Milanović elismeri, hogy a politikai kapitalizmus kínai modellje számos súlyos strukturális problémától terhes. A központosított gazdaságirányítás azzal a kockázattal jár, hogy alacsony lesz a hatékonyság, ha viszont a gazdasági szereplők túl nagy önállóságra tennének szert, akkor az állam nem tudná érvényre juttatni az akaratát. Ennél is nagyobb probléma a korrupció. Az állami bürokrácia és a piaci szereplők között nagy az átfedés, ami melegágya a korrupciónak, a maffiaszerű működésnek – írja Milanović. Hozzáteszi, hogy ebben a tekintetben a nyugati liberális kapitalizmus sem sokkal jobb, ott is jelentős a korrupció, és az is hatalmas egyenlőtlenségeket teremt. Másrészt, mint Franka Lu a Die Zeit hasábjain a kérdés kapcsán kifejti, amíg nő a jólét, a kínai fiatalok nem fognak demokratikus kormányzást követelni.
A két nagyhatalom nem egymást akarja legyőzni. Milanović alaptalannak tartja azt a félelmet, miszerint a gazdasági rivalizálás szükségképp fegyveres konfliktushoz vezetne Peking és Washington között. Már csak azért is, mert Kína és Amerika gazdasági tekintetben egymásra van utalva, s az egyik összedőlése a másikat is veszélybe sodorná. Ehelyett a harmadik világot, a feltörekvő és a szegény országokat akarják a maguk oldalára állítani, hogy aztán ennek segítségével kerekedjenek a másik fölébe. Milanović szerint a technológiai termékek átvétele lesz a döntő. Példaként az 5G-s mobiltechnológiát említi: azok az államok, amelyek a kínai szabvány mellett teszik le a garast, elkerülhetetlenül kínai befolyás alá kerülnek, míg az amerikai technológiát átvevők amerikai alá.
Milanović szerint a vetélkedésben Kína áll jobban: ahogyan korábban a kommunizmus, most a politikai kapitalizmus eleve vonzóbb a feltörekvő országoknak, mint az Amerika által képviselt liberális piacgazdaság, amely még a kínainál is kevesebb mozgás- és növekedési teret hagy számukra. Ráadásul a fejlődő országok politikai elitjei egyáltalán nem bánják, ha a demokratikus normák helyett egy stabilitást előtérbe helyező nagyhatalom szövetségesei.