„Csak az a remény marad, hogy a hadseregben megindul valamilyen fejlődés, mint annak idején Portugáliában. Csakhogy a hadsereg viszonyai kívülről átláthatatlanok” – írja vezércikkében a Le Monde az elnökválasztás harmadnapján.

A választást a leadott szavazatok 58 százalékával a 74 éves Abdelmadzsid Tebbún nyerte, miután az elmúlt másfél évben nyilvánosan kritizálta a korrupciót, és ennek megfelelően elvesztette miniszterelnöki posztját. Közben az összes szövetséges kormányzó pártok, köztük az egykori felszabadító front, az FLN vezetői korrupció vádjával nagyjából valamennyien előzetes letartóztatásba kerültek, úgyhogy Tebbún, jóllehet tagja az FLN Központi Bizottságának, függetlenként indult. A választásra jogosultak nem egészen 40 százaléka adta le szavazatát, a rendszer ellenfelei ugyanis távolmaradásra szólítottak fel. A jelöltek valamennyien a rezsim emberei voltak. A február óta folyó tömegtiltakozás nem alkot pártot, s csupán egyetlen jelölt állította be magát a Hakiri (a Mozgalom) képviselőjének: ő mérsékelt iszlamistának számít, és 8 százaléknál is kevesebb szavazatot kapott.

Algériában egyetlenegyszer tartottak többé-kevésbé szabad választásokat, 1991-ben, s akkor az első fordulóban elsöprő fölénybe került az Iszlám Megmentési Front. A demokrácia paradoxonának nevezett helyzet állt elő: a többség a demokrácia ellenfeleit juttatta volna hatalomra – ha a hadsereg közbe nem lép. Betiltotta az iszlamista mozgalmat, üldözni kezdte vezetőit és aktivistáit, majd nyolc éven át véres polgárháborút vívott a felfegyverzett iszlamistákkal. A mérleg legalább kétszázezer halott. Tizenkét évvel a polgárháború vége után a tüntető tömeg megakadályozta, hogy az öreg és magatehetetlen beteg Buteflika elnök ötödjére is államfővé választtassa magát, de tovább nem jutott, és nem is véletlenül, mivel nem is léteznek demokratikus pártok, amelyek behálóznák az országot és egy közös alkotmányos rendszer keretében tisztességes versenyre kelnének egymással. 

2011-ben a nyugati elit lelkesen üdvözölte az egyiptomi arab tavasz tüntetéseit, és nyomást gyakorolt Mubarak elnök lemondatása érdekében. Az első szabad választáson aztán győzött a Muszlim Testvériség pártja, akkor azonban közbelépett a hadsereg, s ekkor már a Nyugat többnyire tudomásul vette a régi rendszer helyreállítását. Ennek megfelelően Algéria ügyében sem követelik Nyugaton a tiszta demokráciát. Azért a francia sajtó nagy rokonszenvvel számol be az önfeláldozóan tüntető algériai százezrekről és megvetőleg ír a katonaságról, amely elnyomja a népet. Jeles szakértők váltig állítják, hogy iszlamista veszély nincs, mert a polgárháború emléke elriasztja az algériaiakat az iszlamistáktól. Nem teszik hozzá, hogy de hiszen csak a rezsim emberei indulhattak a választáson, több ismert ellenzéki vezető börtönben ül, az iszlamistáknak pedig még utcai tüntetéseket sem engedélyeznek. A városi tüntető tömegek szemlátomást nagyon is szekulárisak, leginkább baloldalinak látja őket a sajtó. Vidéken más a helyzet, csakhogy a hadsereg megszállta a fővárosba vezető utakat, ezért az iszlamistákkal feltehetően inkább rokonszenvező vidékiek el sem jutnak az algíri demonstrációkra. Nem véletlen, hogy a Le Monde jobb híján a hadsereg demokratizálódásában bízik, ami azonban igen messze esik attól, ahogy a tiltakozók látják a fegyveres erőket. Portugáliában csakugyan a hadsereg hatalomátvétele vetett véget a tekintélyuralmi Salazar-rendszernek (a diktátor halála után öt évvel), de előtte a hadsereg nem a lakosság féken tartásával volt elfoglalva évtizedeken át, hanem két reménytelen gyarmati háborúval Afrikában. Algériában a katonaság nehezen válhatna a demokrácia élharcosává, kivált, mivel egy ízben, 1991-ben már rossz tapasztalatokat szerzett a demokráciával.