„Sokan hiszik, hogy az identitás és az áldozatiság politikájának megjelenése szükségszerű és természetes volt Amerikában. Pedig korántsem. Sőt, még csak nem is azért jelent meg, mert a kisebbség követelte az elismerést és a múltbeli sérelmek kárpótlását. Ezek csak mítoszok, amelyeket az országot újraértelmezni vágyó aktivisták, értelmiségiek és filantrópok terjesztettek” – olvassuk Mike Gonzalez Latin-Amerika szakértő és történész tanulmánynak is beillő esszéjét a Claremont Review hasábjain.

A nemzeti és az etnikai identitásokat a primordializmus hívei természetesnek és öröknek tartják, és általában úgy gondolják, hogy a nemzeti és az etnikai szolidaritás magától értetődő, mint ahogyan az is, hogy a politikai közösségek csak akkor lehetnek erősek, ha alapjuk a közös identitás. Az identitások konstruktivista magyarázata ezzel szemben azt állítja, hogy a nemzeti és az etnikai identitás modern társadalmi konstrukció, és mint ilyen, esetleges: a nacionalista elit tudatos nemzetépítő politikájának terméke.

Gonzalez esettanulmánya arra világít rá, hogy az identitásépítés hagyományosan jobboldali stratégiáját a baloldal is szívesen alkalmazza, ha éppen ez áll érdekében. Az Egyesült Államok népes spanyol ajkú kisebbsége, a latinóknak és hispánoknak is nevezett csoport egészen a hatvanas évekig nem rendelkezett erős kollektív csoportidentitással. Sem nyelvi, sem pedig származási alapon nem különültek el, sőt, fehérként azonosították magukat, és mindent elkövettek az asszimiláció érdekében. Amikor az 1930-as népszámlálási kérdőív etnikai kategóriái között megjelent a mexikói rubrika, a mexikói–amerikai szervezetek hevesen tiltakoztak, mert szerintük e megkülönböztetés azt sugallta, hogy a mexikói származásúak nem is fehérek. Jogi szempontból mindazonáltal továbbra is fehérnek számítottak. Tíz évvel később a mexikói lobbi hatására törölték is a kategóriát a népszámlálási kérdőívről. 1947-ben pedig a bíróság jogszerűtlennek ítélte a mexikói–amerikai diákok iskolai szegregációját, mondván, hogy a mexikóiak fehérek, ezért jogtalan a feketékhez hasonló faji elkülönítésük.

A hatvanas években aztán a baloldal felismerte a spanyol ajkúak mozgósításában rejlő lehetőséget. Civil szervezetek bevonásával, Saul Alinsky radikális aktivista mozgalmár kézikönyve alapján, Antonio Gramsci hegemónia-elméletének felhasználásával igyekeztek megalapozni a közös hispán identitást. A tudatformálás azonban nem volt könnyű feladat, hiszen a különböző latin-amerikai származásúakat a közös spanyol nyelv ellenére sem kötötte össze közös identitás. Ráadásul még csak áldozatnak sem érezték magukat: a többség egyáltalán nem tapasztalt hátrányos megkülönböztetést. A Demokrata Párt is aktívan részt vett a hispánosításban. Azt remélte ugyanis, hogy ha sikerül a hispánokat kisebbséggé szervezni, akkor könnyebb őket, mint hátrányos helyzetű csoportot megszólítani a választáson, és egyúttal célzott támogatást ígérni nekik, mint elnyomott kisebbségnek, melyet, a feketékhez hasonlóan szintén megillet a segítség. Nem is alaptalanul: jelentős szavazóbázist sikerült kiépíteniük a spanyol ajkú kaliforniaiak között. Mint Cristina Mora, a Berkeley Egyetem szociológusa a hispánosítást elemző könyvében bemutatja, az aktivisták és a média által kitalált identitás-kategória elterjedt, és létrehozta a magukat hispánként azonosítók csoportját, akik elnyomott kisebbségnek tekintik magukat, és közösen igyekeznek érvényesíteni kollektív érdekeiket. A választásra jogosult spanyolajkúak száma 32 millió, kétmillióval nagyobb, mint a feketéké. Mintegy hetven százalékuk a demokratákra szavaz.