„A Twitter közönsége nem azonos a választókkal. A közösségi média eltorzítja a többségi véleményről alkotott képünket” – írja Helen Lewis az Atlantic magazinban.

Sokan gondolják, hogy az új technológia semleges, vagyis eltúlzottnak tartják azt a félelmet, miszerint a közösségi média minőségi átalakulást okoz a közbeszédben. Az ilyen optimista megközelítések szerint pusztán rajtunk múlik, hogyan használjuk az új lehetőséget.

Lewis nem kevésbé optimista. A közösségi média önmagában viszonylag kis jelentőséggel bír a közéletben. Az egyik leginkább kárhoztatott fórumot, a Twittert például a választók csak kis hányada használja. Lewis elismeri, hogy a Twitter rövid üzenetei a leegyszerűsítő és sarkító véleményeknek kedveznek, ami valóban elősegíti a szektás véleménygettók kialakulását. Mivel azonban csak kevesen használják, a közösségi média megosztottsága közvetlenül csak egy szűk kört radikalizál.

Igen ám, csakhogy a közösségi oldalak hozzászólásai átszivárognak a hagyományos médiába. Az újságírók nem csak a fontos politikusok közösségi oldalakon tett bejegyzéseire, mint például Donald Trump amerikai elnök tweetjeire csapnak le, hanem mindenre, ami kellően szenzációhajhász vagy megbotránkoztató.

De a közösségi oldalakon zajló viták akkor is hatással vannak az újságírókra, ha nem lesz belőlük újságcikk. Lewis felhasználói statisztikákat és példákat idézve állítja, hogy a közösségi médiában zajló vitákban leginkább a fiatal diplomás urbánus elit tagjai aktívak. Ezért a közösségi oldalak leginkább az ő véleményüket tükrözik. Az újságírók maguk is egyre aktívabb tagjai ennek a körnek. De még a közösségi oldalakat csak passzívan követő újságírók sem tudják kivonni magukat az ilyen viták befolyása alól.

Csakhogy a közösségi oldalakon aktív kisebbség véleménye nem nagyon tükrözi a mezei választók nézeteit. A tanult elit körében botrányt okozó ügyeknek az átlagválasztó gyakran semmilyen jelentőséget nem tulajdonít, sőt, nem is nagyon érti, mi a probléma. Például csöppet sem vevő a politikailag korrekt érzékenységre. Lewis példaként említi, hogy John McDonnel, Jeremy Corbyn munkáspárti vezér jobbkeze és egyik lehetséges utódja nagy felháborodást keltett a közösségi média elitjében azzal, hogy „progresszív patrióta” politikát hirdetett. A közösségi médiában ezt sokan élesen bírálták, mondván, hogy McDonnel a nacionalizmus, sőt a szalonrasszizmus mellett tette le a voksát, miközben a választók többsége patriótának vallja magát. Az újságírók, akik beszámolnak a McDonnel kijelentései által okozott online megbotránkozásról, magukat a politikusokat is rossz irányba terelik – jegyzi meg Lewis. Felnagyítják a kis online közösségek álláspontját, és arra késztetik a politikusokat, hogy a kisebbségi véleményhez igazodjanak. Ez pedig vesztes stratégia.