„A szerzők alapos elemzése meggyőzően érvel amellett, hogy a kellemetlenség hatékony módja a szűkös javak elosztásának” – olvassuk Carl Coleman egészségpolitikai szakértő recenzióját a Jotwell jogtudományi magazinban. A szemle tárgya egy szakfolyóiratban publikált tanulmány, amely azt a kérdést járja körül, hogy mikor és mennyiben etikus a véges egészségügyi erőforrások elosztását kellemetlen és időigényes procedúrákra bízni.

A gondolat frivolnak tűnhet, pedig komoly kérdésről van szó. A szűkös erőforrások elosztásának problémája nemcsak fájdalmas etikai probléma, hanem egyúttal húsba vágó társadalmi kérdés is. Elég csak a drága és korlátozottan hozzáférhető gyógyszerek és ellátás problémájára gondolnunk, különösen a közellátásban, ahol nem az egyéni anyagi helyzet határozza meg a kezeléshez való hozzáférést. Potenciális rászorulóként egyrészt érdekünk, hogy a költséges gyógymódok könnyebben és széles körben hozzáférhetők legyenek. Másrészt viszont adófizetőként nem szeretnénk, ha az állam túlzottan nagylelkűen költekezne, ezért elvárjuk, hogy a drága eljárásokat csak a valóban indokolt esetekben finanszírozzák közpénzből. Csakhogy nagyon nehéz eldönteni, hogy ki számít igazán rászorulónak, és melyik eset a sürgősebb. Gyakran még a sürgősségi ellátásban is dönteni kell arról, hogy melyik esetet látják el előbb, és erről nagyon gyorsan, alapos vizsgálatok nélkül kell határozni. Minél többet és alaposabban vizsgálják a betegeket, hogy tisztázzák, ki a rászorultabb és melyik eset sürgősebb, annál költségesebb az ellátás, és annál kevesebb idejük marad az orvosoknak a kezelésre.

A recenzált tanulmány meglehetősen provokatív javaslattal áll elő. A két orvosból és egy bioetika-szakértőből álló szerzőgárda amellett érvel, hogy bizonyos esetekben indokolt és erkölcsi szempontból legitim várólistákkal és egyéb, elsőre fölöslegesnek és időrablónak tűnő procedúrákkal eldönteni a rászorultság kérdését. Az ilyen eljárás elősegíti, hogy csak azok igényeljék, akiknek valóban szükségük van rá, és ezért vállalják a kellemetlenséget. A kórházi várólisták, a hosszú sorban állás és a végeérhetetlen nyomtatványok kitöltése még mindig demokratikusabb, mintha az anyagi helyzet alapján osztanánk el a szűkös javakat – vélik a szerzők.

A tanulmány többször kiemeli, hogy nem a betegek sanyargatását ajánlja, hanem csak az apróbb kellemetlenséggel járó, és türelmet igénylő lassító procedúra indokoltága mellett érvel, viszont határozottan elutasítja az embertelenséget, például azt, hogy állva kelljen várakozniuk a pácienseknek. Mindez persze aligha hatja meg a szkeptikusokat. Mint a recenziót kommentáló egyik olvasó megjegyzi, a sorban állás a súlyosabb betegek számára megterhelőbb, ezért félő, hogy pont azok nem tudják kivárni a sort, akik amúgy a leginkább rászorulnának a kezelésre.