„A faji egyenlőségről szóló törvények elfogadásakor a fehér többség úgy érezte, nagylelkű tettet hajt végre, a polgári jogi aktivisták szerint viszont a fehér Amerika éppen hogy bűnösnek vallotta magát vele, vagyis elismerte, hogy egész állami berendezkedése illegitim” – foglalja össze Seth Baron egy újonnan megjelent tanulmánykötet mondanivalóját a City Journalben.
Christopher Caldwell könyvéről van szó, amely A jogosultság kora címet viseli, és a City Journal összefoglalója szerint arról szól, hogy Amerika 1964-ben indult el azon az úton, amelynek mentén széthasadt az amerikai társadalom szövete és ellenséges táborok vívnak engesztelhetetlen harcot egymással. Akkor fogadták el ugyanis a polgári jogi törvényt, amely csak a négereket sújtó szegregációt és megkülönböztetést tiltotta meg, de fokozatosan olyan helyzetet teremtett, amelyben mindent eluralnak a különböző identitások, a bíróságok egyre több kisebbségre terjesztik ki a jogokat, a többségre pedig a tilalmakat. Egy cukrász például nem tagadhatja meg, hogy meleg párnak süssön esküvői tortát, továbbá a társadalom egyre több színterén jön létre olyan légkör, illetve szabályrendszer, hogy bizonyos véleményeket nem ajánlatos vagy egyenesen tilos hangoztatni akkor is, ha nem durva vagy sértő formában fogalmazzák meg őket.
Caldwell szerint ezzel új alkotmány jött létre. Azt állítja, hogy az eredeti alkotmány az egyén szabadságára épül, az új az egyenlőségre, amelynek érdekében az állam, a bíróság és más szervei útján fokozódó mértékben avatkozik be az egyének és a közösségek életébe. Ráadásul immár illegális bevándorlókra is kiterjesztenék a jogegyenlőséget – teszi hozzá Caldwell.
A City Journal nem foglal állást afelől, igaza van-e Caldwellnek, csak annyit állapít meg, hogy könyve olvastán az ember más szemmel tekint az amerikai társadalomra.
Nem úgy Charles Fain Lehman, az American Interest szemleírója. Már a kiindulópontot sem tartja szerencsésnek, mert a faji törvényeket egyszerűen meg kellett hozni, más megoldás utólag sem látható. Elismeri azonban, hogy két alkotmányos nézet létezik párhuzamosan. Az egyik a politikai rendszert írja le, és nem írja elő, mi legyen a politika tartalma, a másik viszont a tartalmat, az egyenlőséget határozza meg kötelező jelleggel és egyre újabb csoportokra vonatkozó érvénnyel, akár az első alkotmány garantálta szabadságjogok rovására is. Ez a felülről lefelé ható kormányzás kiterjedését vonta magával, amelyben az elitek jól megvoltak, és megvetőleg tekintettek a náluk kevésbé felvilágosult köznépre. Persze elvben továbbra is a nép volt a szuverén, de csak akkor, ha „megtisztul előítéleteitől”. Nem csoda, írja Lehman, hogy Trump lett az Egyesült Államok elnöke. Elméletben pedig igazat ad Caldwellnek abban, hogy ha Amerika nem képes összeegyeztetni a szabadságot és az egyenlőséget, akkor nem fog kikecmeregni a mai válságából.
Jóval kritikusabban szemléli a könyvet Jonathan Rauch, a New York Times recenzense. Szerinte Caldwell esete azt példázza, hogy a konzervatív elemzők egyre borúsabban látják a világot. Maga Caldwell már egy évtizeddel ezelőtt elsiratta Európát a muszlim bevándorlás mértéke miatt, és most még az akkorinál is provokatívabb tétellel áll elő. Ha csak annyit írt volna le, hogy a globalista elitek egyre inkább eltávolodtak az egyszerű amerikaiaktól, és olyan értékeket képviselnek, amelyek azok szemében egészen extrémnek látszanak, tehát joggal lázadtak fel, Rauchnak egyetlen rossz szava sem lenne. Csak hát miképp ítélheti el a szerző a polgári jogi törvényt és a faji egyenjogúságot? Mégsem állíthatja, hogy a faji elkülönítés híveinek volt igazuk. Ennél is nagyobb bajnak tartja, hogy Caldwell nem mutat kiutat. A polgári jogi törvények nem vonhatók vissza, következésképp Calwell zsákutcába jutott. És Rauch szerint alighanem általában a konzervatív tábor is.