„Remélem, mihelyt Agamben először eltüsszenti magát, Foucault és a vakcina közül az utóbbit választja” – írja jóindulatú malíciával Guido Vitiello az Il Foglióban.
A kissé epés megjegyzés arra utal, hogy 2004-ben Agamben lemondta a New York-i Egyetemre tervezett előadását, mert kiderült, hogy a repülőtéren ujjlenyomatot vesznek tőle, és ebben annak bizonyítékát vélte felfedezni, amit példaképe, Michel Foucault francia filozófus biopolitikának nevezett. Foucault ugyanis úgy látta, hogy a modern államhatalom nem területi uralomra törekszik, hanem az embert, e biológiai lényt akarja ellenőrzése alá vonni, és ehhez a nagy járványok elleni kényszerintézkedésekből, valamint az elmegyógyintézetek gyakorlatából merít ihletet.
Agamben a baloldali Il Manifesto hasábjain ítélte el a hatóságokat és a sajtót, amiért – úgymond – a Tudományos Kutatási Tanács véleményének fittyet hányva, miszerint a koronavírus az esetek 80-90 százalékában enyhe tünetekkel jár, pánikot keltenek, hogy aztán súlyosan korlátozni lehessen az emberek szabadságát. A cél pedig az, hogy a rendkívüli állapot legyen a kormányzás normális paradigmája. Miután a terrorizmus, mint a rendkívüli intézkedések ürügye kimerült, ki kellett találni a járványt, hogy minden határon túl ki lehessen terjeszteni a kormány hatalmát – fejtegette Agamben.
Régi jó barátja, és kollégája, a francia Jean-Luc Nancy azon melegében ellentmondott neki az Antinomie internetes folyóiratban. Megjegyzi, hogy a koronavírus már csak azért is más, mint a szezonális influenza, mert nincs még ellene védőoltás. Továbbá a helyzet csakugyan rendkívüli, a kormány ennek nem oka, csak közvetítője. Nem egészen mellesleg felidézi, hogy barátja, Giorgio a kilencvenes években lebeszélte őt az orvosok által javasolt szívátültetésről. Ha rá hallgatok, már rég nem élnék – írja, s azzal fejezi be, hogy mindenki tévedhet.
Paolo Ercolani filozófus a l’Espresso hetilapban Agamben mellé áll. Csak arra hívja fel eszmetársa figyelmét, hogy hiszen éppen nála olvasta, mennyire eluralta a félelem a társadalmat, s az emberek szinte vágyják azt a bizonyos rendkívüli állapotot. Ezért ő nem a hatalom rendkívüli állapotra való törekvésében látja a bajok forrását, hanem „az eltompult társadalomban”. Ennek az a lényege, hogy a technokrata-pénzügyi rendszer elhitette a társadalommal, hogy mindenki annyit ér, amennyivel hozzá tud járulni a technikai és gazdasági fejlődéshez. Ez az igazi vírus, amely akkor is ott marad az olasz társadalomban, ha majd vége lesz a koronavírus-járványnak.
Davide Grasso, akinek szintén filozófiai doktorátusa van ugyan, de nem hivatásos filozófus, hanem sajtótudósító volt, és művészetelméleti cikkeket közöl, továbbá fegyverrel harcolt Szíriában a baloldali kurd hadsereg, az YPG soraiban, csalódottan ír Agamben elméletéről a Minima et Moralia című internetes kulturális folyóiratban. Először is ellentmondást lát abban, hogy a hatalom törekvéseit elítélő filozófus a Tudományos Kutatási Tanácsra hivatkozik, holott az is a hatalom egyik intézménye. Ami lényegesebb, szerinte a koronavírus az ismeretlensége miatt eleve veszélyesebb a szezonális influenzánál, továbbá azért is jogos tartani tőle, mert megtámadja a tüdőszöveteket. Vagyis nem kitalált dologról van szó, nem puszta ürügyről. Azonkívül a lakosság egyáltalán nem retteg, sőt, inkább az okoz nehézséget, hogy még most sem veszi elég komolyan a veszélyt, holott egyes városokban a kimerülés határán vannak az egészségügyi intézmények. Mellesleg az iszlamista terrorizmus sem éppen kitalált ürügy volt. Pontosan elég alapot szolgáltatott az állam erőszakos fellépésére, ahogy az igazi forradalmárok Rojavában (a török hadsereg által azóta felszámolt észak-szíriai kurd miniállamban) minden nap gyakorolták is. Közveszély esetén – írja Grasso a szintén forradalom-párti Agambennek címezve szavait – egy forradalmi államnak még kevesebb gátlása lenne a terroristákkal szemben. Különben pedig – teszi hozzá – a rendszerellenes baloldalon már régen meg kellett volna haladni a „hatalom” leegyszerűsített felfogását.