„A történelem arra világít rá, hogy a járványok a 19. század előtt viszonylag ritkán vezettek erőszakhoz” – olvassuk Samuel Cohn glasgow-i középkorász válaszát a History Today körkérdésére. A neves magazin arra kereste a választ történészek segítségével, hogy milyen tanulságai vannak a korábbi járványoknak a koronavírus-vészhelyzetre.

Bár sokan hiszik, hogy a járvány kéz a kézben jár a kisebbségek elleni uszítással, Cohn két éve megjelent Járványok: gyűlölet és együttérzés az athéni pestistől az AIDS-ig című monográfiájában arra világított rá, hogy a járványok korántsem minden esetben jártak együtt rasszista gyűlölettel. Való igaz, hogy a legnagyobb figyelmet keltő középkori pestisjárványok idején pogromokba torkollt az antiszemitizmus, miután széles körben elterjedtek az összeesküvés-elméletek, miszerint a kórt a kútmérgező zsidók terjesztették. Rajtuk kívül a szegényeket és elesetteket is üldözték a fekete halál pusztításának idején.

Cohn azonban történelmi példák sorával igazolja, hogy nem volt ez mindig így. Az ókori világban például csak elvétve találni rá példát, hogy a járványért az idegeneket tették volna felelőssé. Athénban még a peloponnészoszi háború idején is inkább Periklészt okolták. Bár kevesebbet beszélnek róla, de már az 1530-as évek utáni pestisek esetében is sokszor a gazdagok és az arisztokrácia hibáztatása vette át a szegényeket és a zsidókat sújtó bűnbakképzés helyét. A szifilisz elterjedésekor sem az idegeneket és a külföldet, hanem a prostitúciót, Kolumbusz Kristófot és a velencei kalmárokat okolták. A 19. századi kolerajárványok esetében pedig szinte mindig a társadalmi elitet. Mint Cohn rámutat, Indiától Oroszországon és Olaszországon át Amerikáig kolerafelkelések tucatjai robbantak ki, miután elterjedt az álhír, hogy a betegséget az orvosok terjesztik a szegények megtizedelése és a népességrobbanás lassítása érdekében. A dühödt tömegek kórházakat rohamoztak meg, hogy kiszabadítsák a halálraítélt betegeket. Az orvosokat és a nővéreket, de gyakran a városvezetőket is meglincselték. Kegyetlenség dolgában ezek sem maradtak el az antiszemita atrocitásoktól, csak annyi volt a különbség, hogy a gazdagok és az orvosok elleni támadásokat a társadalmi osztálykülönbség, nem pedig a rasszizmus motiválta.

Ráadásul az sem igaz, hogy a járványokkal mindig együtt járt az erőszak – folytatja Cohn. Számos olyan esetről tudunk, amikor a vész az etnikai és osztályhatárokon átnyúló összetartást és a szolidaritást erősítette. Az ókori Rómában járványok idején még a börtönök lakóit is szabadon engedték, és lakomákat szerveztek, ahol szegény és gazdag együtt lakhatott jól. Amerikában a 19. század közepi sárgaláz idején fekete nővérek segítettek a fehér betegeknek, ami korábban elképzelhetetlennek számított. Igaz, ennek oka az a tévhit volt, miszerint a feketék ellenállóbbak a sárgalázzal szemben. 1918-ban, a spanyolnátha idején pedig El Pasóban fehér asszonyok segédkeztek a legszegényebb mexikói családok ápolásában.

De mi magyarázza, hogy egyes járványok esetében elszabadulnak az előítéletek és az erőszak, máskor viszont az önzetlenség győz? Cohn nem talál erre általános magyarázatot, de az erőszak-kitörések okairól van mondanivalója. Az egyik az ismeretek hiányában keresendő. A rasszista előítéleteket részben a tudatlanság magyarázta: az emberek okot keresnek a bajra, ezért hibáztatják az idegeneket és a kisebbségeket. A másik fontos tényező a halálozások aránya. Ha a betegek közül sokan halnak meg, akkor a közhangulat könnyen az orvosok és a társadalmi elit ellen fordul.