„A társadalom használja többet a prefrontális kérgét, ha uralni akarja a járványokat” – vonja le a tanulságot gyorselemzéséből Enrique Lanuza agybiológia-professzor a Conversation nemzetközi webmagazin spanyol kiadásában.

Spanyolországban a 2008-as pénzügyi válság óta jóval kevesebbet költenek tudományos kutatásra, mint azelőtt. Hetente jelennek meg hírek arról, hogy egyre kevesebb a kutatói állás, és egyre több kutató vándorol külföldre. Ennek látszólag semmi köze ahhoz, hogy az utóbbi hetekben a koronavírus-járvány spanyolországi adatai erősen megközelítették a riasztó olaszországi statisztika értékeit. Lanuza professzor, aki agybiológiát tanít a Valenciai Egyetem anatómia-kurzusainak keretében, nem is állítja, hogy kevesebb lenne az áldozat, ha hazája többet költene a tudományra, de azt sem fogadja el, hogy akárcsak e szempontból is mindegy lenne, hogyan alakul a tudomány állami támogatása.

Fejtegetésének nagy része ismeretterjesztés. Onnan indul, hogy miért is félünk. A félelem az állatok reakciója a veszélyre, s mint ilyen, alapvető szerepet játszik az egyed túlélési esélyeinek meghatározásában. Minden emlősben – és más gerincesekben is – megvannak az ezt szolgáló szervek és szervkapcsolatok. Az egyik legfontosabb ilyen szerv a homloklebeny belső oldalán elhelyezkedő ovális alakú amigdala (Lanuza nem mulasztja el megjegyezni, hogy e neuroncsoport neve – görögül amigdalé – mandulát jelent), amely veszélyérzet hatására azonnal mozgósítja a félelem agyi áramköreit. Nem kétséges, hogy a koronavírus is aktiválta bennünk ezt a választ. Csakhogy az ember belső riasztórendszere nem az efféle fenyegetés elhárítására való. Ragadozók fenyegető megjelenésekor indít menekülésre, elrejtőzésre, vagy – ha nincs más lehetőség – szembeszegülésre, harcra. A vírusok ellen szervezetünk másképp védekezik: erre ott van az immunrendszer. Félelemre van hát okunk, de e helyzetben amigdalánk nem tehet értünk sokat. Habár van egy másik funkciója is: részt vesz abban a folyamatban, amelynek révén felismerjük a félelmet a többiek gesztusaiban, és elsősorban arckifejezésében. Társas lények vagyunk, és a többiek magatartása nagyban meghatározza a miénket. Ez a képességünk teszi lehetővé, hogy a társaink által felismert veszélyre mi is reagálhassunk, továbbá, ha harcra kerül a sor, az együttes védekezés hatékonyabb. Amennyire hatásos ez a nagytestű ragadozók ellen, annyira nem vesszük hasznát a vírussal szemben. Sőt, ezzel magyarázható a rohamszerű felvásárlási láz, amely mindenütt megjelent a vírus-sújtotta településeken.

Ámde az amigdala nem korlátlan úr, ott van felette, ha nem is mindig, a homloklebenynek a magatartásunk eredményeit értékelő és magatartásunkat tervező része, a prefrontális kéreg. (Ha valaki keresné, a professzor elmagyarázza, hogy a szemünk fölött, a homlokunk mögött találja.)

Az amigdala csak rendkívüli veszély vagy pánikroham esetén veszi át az irányítást. Egyébként viszont magatartásunk felett a prefrontális kéreg az úr. Járvány esetén pedig az a feladat, hogy ne az amigdalára, hanem a prefrontális kéregre támaszkodjunk. Már csak azért is, mert ha a félelem eluralkodik, az is terjed, nemcsak a vírus. A prefrontális kéreg működése fogja lehetővé tenni, hogy ügyeljünk a higiénés szabályok betartására, és minimalizáljuk kapcsolatainkat, vagyis megóvjuk magunkat és fékezzük a járvány terjedését.

Társadalmi szinten pedig Lanuza szerint abban nyilvánulhat meg a prefrontális kéreg használata, hogy ne a pánik uralja a politikát, hanem a belátás, hogy sok téren, így a járványok megelőzésében és leküzdésében is csak a tudás segíthet rajtunk. Hiba volt 2008 óta visszafogni a tudományos kutatás támogatását.