„Négy negatív erő is működik az olasz társadalomban, amely kerékkötője lehet az ország újjászületésének” – írja Angelo Panebianco politológus a Corriere della Serában.
A második világháború utáni években a legyőzött államok, Németország, Japán és Olaszország, jóllehet őket sújtotta a legnagyobb mértékben a háborús pusztítás, gyorsabb gazdasági fejlődést produkáltak, mint a győztesek – állapítja meg Panebianco, s nyilván csak a nyugati világra gondol, mert a vasfüggöny keleti oldalára kerülő győztes és vesztes országok közül nem egy látott nagyobb pusztítást is, mint amekkora Olaszországot érte. Azt a gyors helyreállítást és növekedést akkor Főnix-hatásnak nevezték el, a mitológiából ismert lényről, amely hamvaiból született újjá. Ma még nem tudni, meddig tart a járvány, s hogy mekkora visszaesést okoz majd a gazdaságban. De mindenki abban reménykedik, hogy utána gyors felépülés következik. Csakhogy ez nem biztos, és Panebianco szerint négy olyan baljós erő működik az olasz társadalomban, amely meghiúsíthatja ezt a reményt.
A legelső a politikai szembenállás. A járvány kitörése óta naponta találkozni az önzetlenség, az önfeláldozás, az együttérzés szép példáival. Annál feltűnőbb a mit sem lanyhuló politikai küzdelem. Egy ilyen pillanatban a kormány és ellenzéke Panebianco szerint csakis azért ütközhet frontálisan, mert ezt várják tőlük a követőik, legalábbis a lelkesebbje. Igaz, nem tudja eldönteni, a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. Végül is mindegy. Persze így van ez Amerikában és másutt is, Olaszország azonban mégiscsak kitűnik valamivel. A politológus szerint egyedülálló ugyanis, hogy ellenzéki politikusok nemzetközi fórumokon panaszolják be a kormányt. Amikor német lapok azon a címen ellenzik az Olaszországnak juttatandó pénzügyi mentőcsomagot, hogy javarészt úgyis a maffiának jutna, csak „kiváló olaszok szavait ismétlik”.
De ahogy a Jelenések Könyvében sem a járvány az apokalipszis egyetlen lovasa (hanem ott van a háború, az éhség és a halál is), úgy most is akad még három. Ezek közül a klasszikus liberális Panebianco mindenekelőtt „az állampárti kísértést” említi. Carlo Lottieri veronai politikai filozófia-professzor és másfél tucatnyi kollégája kiáltványban óv attól, hogy a járvány közben Olaszország túlságosan rászokjon a központi irányításra. Panebianco egyetért velük, mert úgy gondolja, hogy a majdani újjászületés csak a magánkezdeményezés révén képzelhető el, máskülönben nem szabadulhatnak fel alkotó energiák a gazdaságban. Aggasztónak tartja, hogy adócsökkentés helyett máris adóemeléseket fontolgatnak Olaszországban, és nagy állami fejlesztési intézmény felállítását tervezik a tervgazdaság szellemében, ami Olaszországban a fasiszta múltra emlékeztet.
A harmadik nagy ellenségnek a bürokráciát tartja. Az emberek – állítja – pókhálóba ragadó rovarok módjára vergődnek a bürokratikus szabályok rengetegében. Az olasz bürokrácia abban a legeredményesebb, hogy megbénítsa a társadalom dinamikus erőit.
Végül ott a büntetőjog-mánia. Olaszországban a vizsgálóbírák a legfőbb hatalom. Elképzelni is rossz, mi lett volna, ha 1948 után, a Marshall-segély felhasználásakor a büntetőjog rászabadul a gazdaságra. Végül a többséget tisztázták volna a gyanú alól, de a fellendülés elmaradt volna. De az Autostrada del Sole, az észak-déli autópálya sem valósulhatott volna meg a büntetőjog-mánia uralma alatt, amely most ellenállhatatlan, ámde azért a korrupció felszámolására nem bizonyult képesnek.
A négy lovas együtt biztosan útját állja a majdani helyreállításnak és fellendülésnek, ha valahogy nem sikerül féken tartani őket. Hogy ehhez lesz-e elég okos ember, azt Panebianco nem tudja, csak reméli.