„Vajon a koronajárvány hatására visszatérünk-e a halálnak a mainál hagyományosabb elfogadásához, avagy még inkább igyekszünk majd meghosszabbítani az életet?” – mereng Yuval Noah Harari polihisztor a Guardianben.

A fejlett világot elkényeztették az elmúlt évtizedek: azt hihettük, hogy a modern technika és az orvostudomány segítségével legalábbis jó ideig kicselezhetjük a halált. Harari felidézi, hogy a modern tudomány megjelenése előtt a halál a mindennapok része volt. A gyerekhalandóság mai mércével mérve nagyon magas volt, a 17. századi Angliában a gyerekek 15 százaléka még az egyéves kort sem élte meg. A nagy világvallások általában értelmet adtak nemcsak az életnek, de a halálnak is. Sőt, azzal kecsegtettek, hogy a halál után a szenvedéssel teli földi életnél teljesebb és élvezetesebb túlvilági létezés vár ránk, legalábbis azokra, akik megfelelően éltek.

„Történelmünk során a nagy elmék nem azon munkálkodtak, hogy legyőzzék a halált, hanem hogy értelmet adjanak neki” – írja Harari. A modern kor azonban mindent megváltoztatott. A papok helyét az orvosok vették át. A szekuláris világban, a túlvilág reménye nélkül élő ember számára a halál mint az élet ellentéte, vagyis abszolút negatívum jelenik meg, hiszen nem bír transzcendens jelentéssel. A vallások a túlvilág alapján határozták meg az élet értelmét, a politikai ideológiák többsége számára viszont a halál érdektelen. Egyedül a nacionalizmus kínál a hagyományos vallási világnézethez valamelyest hasonló megváltást azzal, hogy értéket tulajdonít a nemzeti emlékezetben való továbbélésnek. De a többség számára ez nem jelent megkönnyebbülést, hiszen úgy vagyunk vele, mint Woody Allen. Amikor arról kérdezték, szeretné-e, ha örökké élne a moziba járók emlékezetében, azt válaszolta, ő inkább a lakásában élne örökké.

A fentiek fényében Harari csöppet sem látja meglepőnek, hogy a koronajárvány fenyegetése legtöbbünkben félelmet és dühöt kelt. A vírust jelentés nélküli, profán ellenségnek tartjuk (leszámítva a kevés fanatikust, például a Fehér Ház lelkészét, aki a járványt a homoszexualitás miatti isteni büntetésének nevezte). Harari az ilyen vakbuzgóságot elítéli, de elismeri, hogy a szekuláris ember nem tud mit kezdeni a halál gondolatával. És bár elvileg a járvány rádöbbenthetne esendőségünkre, Harari szerint nem valószínű, hogy a vírus eltűnte után alázatosabbak és elfogadóbbak leszünk a halállal kapcsolatban.

Joseph Epstein kanadai író hasonló eszmefuttatást követve a filozófia klasszikusaihoz fordul segítségért. Egyrészt indokoltnak tartja az óvintézkedéseket, másrészt viszont elborzasztja, hogy a távolságtartás hovatovább teljesen elszigetel minket a világtól. Mindazonáltal úgy véli, hogy nem kell vallásossá válnunk, ha kezelni akarjuk a helyzetet. Montaigne például úgy vélekedett, hogy a halálról való gondolkodás megedzi a lelket. Epstein ennél jobb módszernek tartja Epikuroszét, aki szerint egy futó gondolatot sem ér meg a halál, hiszen csak időpocsékolás a túlvilágról képzelegni: bármi legyen is a halál után, arról úgysem tudhatunk meg előre semmit.

De nem csak a transzcendentális támasz miatt nehéz feldolgoznunk a halált. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a vírustól és a haláltól való páni félelem következtében nagy szenvedést okozunk azzal, hogy a lehető legrosszabb halálra kényszerítjük szeretteinket – jegyzi meg a kérdés kapcsán Thea Dorn német filozófus-író a Die Zeitban. Minél szigorúbban védekezünk a járvány ellen, annál inkább magukra maradnak az idősek. A látogatási tilalom és a távolságtartás miatt még haldokló rokonainktól sem búcsúzhatunk el rendesen. Márpedig a halálnál csak egy dolog szörnyűbb: egyedül, gépek és maszkot viselő idegenek között eltávozni.