„Az egyre világiasabb nyugati társadalmakban a tudomány már-már átvette a vallás szerepét. Ennek azonban nem tud megfelelni. Nem lesz ebből baj?” – olvassuk Sergio Ferrer tudományos újságíró összeállítását a madridi Publico internetes folyóirat hasábjain.
A világjárvány híreire éhes olvasó minden áldott nap a tudományos ígéretek egész kavalkádjával találkozik. Képtelenül optimista előrejelzéseket olvas arról, hogy pár hónapon belül kész a védőoltás. Hogy megvan a ki tudja hányadik biztos ellenszer, amely legyőzi a vírust. Egymást érik a járvány várható lefolyásának halálosan biztos modelljei. Félő, hogy mindez nem tesz jót a tudomány tekintélyének.
Ma Spanyolországban kifejezetten pozitív a tudomány megítélése. Legalábbis egy hónapja még az volt. Egy áprilisi közvélemény-kutatás azt mutatta ki, hogy a felsorolt foglalkozási kategóriák közül a (maximális 5 pontból 4,41-re értékelt) köztisztasági dolgozók után mindjárt a tudósok következtek (4,15 ponttal). Németországban még emelkedett is a tudomány tekintélye a vírus heteiben. Olaszországban rosszabbul áll a tudomány. Massimo Bucchi trentói egyetemi szociológus reprezentatív felmérésének résztvevői közül minden második egyetértett azzal a véleménnyel, hogy „a tudományos szakértők képtelen véleményeket hangoztattak és csak összezavarták az embereket”.
Josep Lobera madridi szociológus igyekszik derülátó lenni. A tudomány csakugyan megszenvedett néhány válságot a múltban, például a csernobili, majd a fukusimai atomerőmű katasztrófáját. Ezúttal azonban nem tudósok által tervezett folyamatok rossz technikai megvalósítása okozta a válságot. Kivált, ha igaz, hogy a COVID-19-nek nevezett betegséget okozó vírus nem laboratóriumban készült.
Annál borúlátóbb Andreu Climent, a madridi Gregorio Marañón kórház kutatója. Sőt, szerinte, akármit mutatnak ki a közvélemény-kutatások, már most is csökkent a tudomány presztízse. Mindenki a tudománytól várja a megoldást, és ha hónapokig hiába, hát az nem marad következmények nélkül. Ez még akkor is így van, ha az emberek maguk sem látják be. Más ugyanis a percepció, és megint más, ahogy tudatosítjuk. Olyasmi ez – magyarázza –, mint a rasszizmus. Magáról senki sem gondolja, hogy rasszista. Akárhogy is, régebben a tudomány piedesztálon állt. De ha hétköznapi problémák megoldását várjuk tőle, azzal lehozzuk magunk közé, aztán pedig csodálkozunk, hogy lekerült a piedesztálról. Lobera professzor is hasonlóképp fogalmaz: a szekularizált nyugati társadalmak a vallás szerepét osztották a tudományra, és ez elkerülhetetlenül csalódást eredményez. A vallás ugyanis maga a bizonyosság, a tudomány viszont éppen hogy bizonytalanság. Az volt a baj, hogy évtizedeken át bizonyosságnak állították be.
Mintha mindez nem lenne elég – fejtegeti Ferrer –, még a tudomány politikai felhasználása is növeli a kockázatokat. A tudományos eredményeket ugyanis gyakran politikusok lobogtatják, és ezzel máris lejáratják a tudományt az ellenfél táborának szemében.
Végeredményben azonban Ferrer osztja Javier Ordóñez madridi filozófus véleményét, aki szerint a tudósok presztízsben megerősödve kerülnek ki a járványból, mert végül csak tőlük érkezik majd a megváltás – gyógymód és védőoltás képében. Sőt, még azt is megjövendöli, hogy a jövőben majd jobban hallgat rájuk a világ. Ennek azonban két megállapítása is ellentmond. Először is maga írja, hogy „a közönség jobban szereti a sarlatánokat a maguk egyszerű magyarázataival”. Másrészt megállapítja, hogy a tudósok sokszor homlokegyeneset ellenkező eredményekre jutnak, kivált az előrejelzésekben. Maga idézi Robert Grant matematikust, aki az ismeretlen dolgok előrejelzését sarlatánságnak tartja: „Egészségstatisztikus vagyok. Évtizedek óta tanulmányozom ezeket a dolgokat. Pont ezért nem bocsátkozom jóslásokba a koronavírussal kapcsolatban.” Talán jobb lenne nem visszaemelni a tudományt a piedesztálra. Kisebb lesz a csalódás.