„Több tiszteletet az idiótáknak” – olvassuk Christian Marty svájci eszmetörténész kiáltványnak is beillő filozófiai tárcáját a Neue Zürcher Zeitungban.

Cikke elején Marty ellentmondást nem tűrő magabiztossággal jelenti ki, hogy az európai társadalmak története a konformizmus története. Legalábbis ma sokan úgy gondolják, hogy az emberiséget egészen a legmodernebb időkig a kollektív normák és az azoknak való megfelelés jellemezte. Ám a 20. század második felében, a totalitárius ideológiák hitelvesztésével beköszöntött az individualizmus, és vele az egyéniségek kora. Nemcsak, hogy az egyéni szabadságot a kollektív célok elébe helyezzük, de az élet értelmét is abban határozzuk meg, hogy rátaláljunk saját autentikus egyéniségünkre és kiteljesítsük.

Legalábbis az elvek szintjén. Mert miközben az autonóm gondolkozás és a szellemi önállóság fontosságát hangsúlyozzuk, semmivel sem vagyunk konformistábbak, mint elődeink – véli Marty. Olyanok vagyunk, mint a Monthy Python társulat filmjének, a Brian életének egyik híres jelenetében a tömeg, amely birka módjára skandálja, hogy mindannyian egyéniségek és mindannyian különbözőek vagyunk. Nemhogy nem vagyunk különbözőek, de nem is nagyon nézzük jó szemmel, ha valaki alapvető meggyőződéseinket kétségbe vonja – írja Marty. Ideológiai gettókba zárkózunk, és kiátkozzuk azokat, akik szekértáborunk alapvetéseit megkérdőjelezik. Marty megemlíti, hogy még a szabad gondolkozás állítólagos fellegvárai is egyre kevésbé tolerálják a haladó eszmék megkérdőjelezését.

Pedig jobban tennénk, ha hallgatnánk az idiótákra – jegyzi meg. Gyorsan hozzáteszi, hogy az „idióta” szót eredeti görög értelmében használja: a közélet kérdéseivel nem foglalkozó magánemberre. Az igazán eredeti gondolatok ugyanis leginkább azoktól származnak, akiknek a gondolkodását nem korlátozzák a többség számára magától értetődő normák és klisék. Elődei, akikre hivatkozik, nem a többségtől elzárkózó, de nem is a tökkelütött embert, hanem az elmebeteget nevezték idiótának, és tartották becsben. Denis Diderot, a felvilágosodás fáklyája kifejtette, az idiótát csak hajszál választja el a zsenitől. De Dosztojevszkij, Nietzsche, sőt a Frankfurti Iskola alapítója, Theodor Adorno is úgy vélte, hogy az őrültek képesek a látszat és konvenciók mögötti valóság felismerésére és az igazság kimondására. Marty érvelésének hitelt ad, hogy az általa javasolt szerzők egy része maga is klinikai eset volt.

Eszmefuttatása végén Marty egy futó gondolat erejéig elmereng azon, hogy vajon milyen lenne a nonkonformista egyének társadalma. Gyorsan belátja, hogy aligha lehetne társdalomról beszélni, ha mindannyian zsenik és őrültek lennénk, hiszen a mindennapi együttéléshez szükséges normákat senki sem tartaná magától értetődőnek. Szerencsére nem sok esély van rá, hogy legyőzzük a konformizmust. Másfelől viszont az is eléggé aggasztó, ha Marty helyesen gondolja, és csakugyan olyan korban élünk, amikor az igazságot leginkább idióták, őrültek és udvari bolondok merik kimondani.