„George Orwell már a negyvenes években is így fakadt ki: a fasizmus szót olyannyira önkényesen használják, hogy mára minden értelmét elvesztette” – olvassuk Bradford H.B.-től a Quillette magazinban. A konzervatív szerzőt természetesen az indította cikkírásra, hogy Amerikában négy éve egyfolytában emlegetik a fasizmust (és a nácizmust) Donald Trumppal kapcsolatban.

Bradford H.B. megjegyzi, hogy nemcsak a demokrata táborban hódít az efféle eljárás. Például azok a konzervatívok, akik szerint helytelen az amerikaiakat otthonmaradásra kötelezni a koronavírus járvány megfékezése céljából, a szigorú intézkedéseket hozó kormányzókat minősítik előszeretettel fasisztának.

Ezután rövid kitérő következik, amelyben a szerző azt fejtegeti, miért különösen alkalmas a fasizmus szó az ellenfél megbélyegzésére, s a kommunizmus miért kevésbé. Nos, azért, mert az egyszerűség kedvéért sok mindent neveznek fasizmusnak, így a nácizmust is, az pedig a lehető legborzalmasabb tömeggyilkosságokkal búcsúzott a történelemtől a háborús vereséggel, s nem volt konszolidálódó korszaka, mint az európai kommunizmusnak. Holott, mint megjegyzik, kegyetlenség dolgában, a kommunizmus nem maradt alul. És persze ott volt a második világháborús katonai szövetség, amelyben főszerepet játszott a sztálini Szovjetunió.

Sztálin különben a harmincas években a Népszövetségben megpróbált „fasizmus elleni” fellépést elérni, amivel azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy a kommunizmus is csak a demokrácia egy válfaja. Ugyanez idő tájt minden ellenségét gátlástalanul lefasisztázta, a képzelteket is, akiket százezrével juttatott a vesztőhelyre a Kirov-gyilkosság után.

A háború után a Frankfurti Iskola kiválóságai az amerikai tömegkommunikációs technikákat hasonlították fasizmushoz, mint az emberek feletti uralkodás eszközét. Írásaikban a fasizmus elvont fogalom lett, amelybe náluk az amerikai demokrácia is belefért. Paul E. Gottfried történészprofesszor négy éve megjelent fasizmus-elemzésének megállapítása szerint azért, mert nem fogadta be az ő demokratikus szocializmusukat. A mai Amerikában könyvek özöne jelenik meg, amelyben képzett kutatók bizonygatják, hogy a fasizmus újraéledt és ismét fenyegeti a világot. Feltűnést kelt majd közöttük Gottfried most készülő műve, amelyben arról van szó, hogy jobb- és baloldalon egyaránt visszaélnek a fasizmus szóval, és nyakra-főre alkalmazzák, éspedig abból a célból, hogy jól megsértsék, aki nekik ellenszenves nézeteket képvisel. Vannak Amerikában olyanok, akik csakugyan fasisztának, vagy inkább nácinak tekintik magukat, de hogy nekik közük van például Trump elnökhöz, az megalapozatlan állítás. Viszont gyakori.

Egyébként Trump lefasisztázását egy demokratapárti szerző is erőteljesen kifogásolja. Samuel Moyn a New York Review of Books hasábjain biztosítja olvasóit, hogy korántsem találja rokonszenvesnek az elnököt, és nem is őt félti a sértő jelzőtől, hanem egyrészt nem tartja helytállónak az összehasonlítást, másrészt kontraproduktívnak is találja, mivel eltereli a figyelmet a Trump-féle politika és magatartásforma valódi okairól, illetve az őt támogató amerikaiak indítékairól.