„Az emlékeztetett a hajdani orosz értelmiség magatartására, ahogy a mai amerikai baloldal az utcai erőszakot mentegeti” – olvassuk abban az interjúban, amelyet Gary Saul Morson irodalomtörténész-professzor adott a Wall Street Journalnek.
Barton Swaim, az interjú készítője bevezetőjében megállapítja, hogy korábban is voltak nagy erejű erőszakos tiltakozások, amikor egy-egy fehér rendőr megölt egy feketebőrű gyanúsítottat, de azok a jelenetek a szegénynegyedekre korlátozódtak, most pedig a jómódúak lakta területekre is kiterjedtek. Ennél is jelentősebb különbségnek látja, hogy az idei tavaszon a baloldali értelmiség jelentős része bocsánatos bűnnek tartja a tüntetéseket kísérő rombolást-gyújtogatást-fosztogatást, szidalmak özönével sújtja a rendőrséget és kispolgári csodálóit. Erre reagálva jut Morson professzor eszébe a 19. század végének Oroszországa, ahol az értelmiség hivatásának érezte, hogy a fennálló rendszer ellen foglaljon állást. Egészen odáig, hogy nemcsak a szélsőbaloldali forradalmárok támogatták a terrorizmust, hanem a liberálisok sem voltak hajlandóak elítélni.
A terrorizmus-párhuzam arról jutott a professzor eszébe, hogy még a tiltakozások első hetében két New York-i jogásznő egy robogó kisbuszból Molotov-koktélt dobott egy (szerencsére üres) rendőrautóba. Harmincas éveikben járnak, egyikük a Princetonon, a másikuk a Fordhamen diplomázott, emberjogi szakértők. A fiatalabbik Urooj Rahman a demokrata polgármestert hibáztatta az erőszakért, mondván, hogy ha visszavonta volna a közterületről a rendőrséget, mindjárt békésebb lett volna a tiltakozás.
A kérdező felveti, hogy miért akarja két ember, aki az elithez tartozik, lerombolni a rendszert, amely odáig juttatta őket. Morson azt feleli, hogy ők, akárcsak egykori orosz elődeik, nem tekintik magukat az elit részének. Éppen az a problémájuk, hogy nem az értelmiség irányítja az országot. A professzor nem zárja ki, hogy nagy válság esetén tervük valóra válhat, ha nem is pont úgy, mint 1917 Oroszországában.
Időközben azért Obama volt elnök és Joe Biden, a demokratapárti elnökjelöltség várományosa egyaránt azt kérte a tüntetőktől, hogy ne mentegessék az erőszakot. Ezután a Guardian tüntetőket szólaltatott meg, akik elhatárolták magukat a tiltakozásokat kísérő erőszaktól, rombolástól és gyújtogatástól, amelynek három halálos áldozata is volt.
A New York Times viszont ugyanezen a napon szerkesztőségi cikkben mentegette az utcai erőszakot, éspedig azzal, hogy egyes esetekben a rendőrök provokálták ki, ha pedig nem, akkor, mint Martin Luther King mondotta, „a lázongás azok hangja, akiket nem hallgatnak meg”. A lap egyébként is Trump elnök táborában vél felfedezni diktatórikus hajlamokat. 800 munkatársának tiltakozása hatására a vezetés bocsánatot kért, amiért a vélemény-rovatban megjelenhetett Tom Cotton republikánus szenátor írása, amely a hadsereg bevetését sürgette a tüntetők ellen. Majd menesztették a véleményrovat két vezetőjét. A rovatban ezután Lisa Lorish és Juval Scott azzal vádolta meg Trump elnököt, hogy önkényuralmi terveket szövöget, sajátkezűleg akarja irányítani és politikai célra kívánjafelhasználni a fegyveres erőket. Miután könnygázzal oszlatták szét a békés tüntetőket, hogy Trump Bibliával a kezében lefényképeztethesse magát a washingtoni Szent János templom előtt – írják a szerzők –, nem tudhatni, hol van nála a határ.