„Egy mondatért, amit Olaszországban leírhatok, Amerikában kiátkoznának” – írja Beppe Severgnini a Corriere della Serában annak kapcsán, hogy a New York-i Columbia egyetemen oktató ismerőse közli vele: nem tanítja többé könyveit, mivel védelmébe vette Indro Montanelli szobrát.
Feminista és radikális baloldali csoportok az Amerikában és – habár kisebb mértékben – Európában is dúló szoboreltávolító mozgalomhoz kapcsolódva követelik a tizenkilenc éve elhunyt konzervatív újságíró szobrának lebontását. Egy csoport rózsaszín festékkel lefestette, és fekete festékkel liliomtiprónak, valamint rasszistának minősítette Montanellit.
A 27 éves Montanelli, 1936-ban hadnagyi rendfokozatban egy etiópokból álló zászlóalj parancsnokaként szolgált fél éven át Abesszíniában. Közben a helyi szokás szerint afféle „félházasságra” lépett egy tizenkétéves (mások szerint tizennégyéves) kislánnyal. 1937-ben a fasiszta olasz állam merőben rasszista megfontolásokból, betiltotta ezt a gyakorlatot, és azután már csak bordélyházakat látogattak az olasz katonák.
A Famiglia Cristiana (Keresztény Család) hetilapban Marco Travaglio, Montanelli tanítványa beszámol róla, hogy a kilencvenes évek elején, amikor az Il Giornale című laphoz került, Montanelli főszerkesztő asztalán ott látta egy etióp kislány fényképét, s Montanelli azt mondta róla, szeretettel őrzi az emlékét: „Ő volt az első feleségem”. Amikor hazatért, a lány nem tartott vele, s később hozzájárulását kérte, hogy alakulatának egy katonájához menjen feleségül. Attól a férfitól három gyermeke született, az elsőt, aki Montanelli távozása után másfél évvel jött a világra, Indrónak nevezték el. Akkor az a bizonyos „félházasság” bevett szokás volt, utólag Montanelli is hibának minősítette, de nem szégyenkezett miatta.
Az Inkiesta webmagazinban Guido Vitiello elismeri, hogy jogi értelemben Montanelli nem lenne felelősségre vonható, hiszen amit tett, akkoriban nem volt bűncselekmény. Erkölcsileg más a helyzet. Oidipusz nem tudta, hogy Laioszban apját öli meg, de amikor kiderült, erkölcsileg megsemmisült, megvakította magát, és egész életén végigkísérte a bűntudat.
A jobboldali Secolo d’Italia hasábjain Vittoria Belmonte arra hívja fel a figyelmet, hogy a francia baloldal bálványai, Sartre, Beauvoir, Aragon és mások kiáltványban sürgették a pedofília legalizálását (beleegyezés esetén). És nem a harmincas években, hanem 1977-ben.
A Micromega kéthavonta megjelenő elméleti folyóirat honlapján Fausto Pellecchia kijelentéseket sorol, amelyekben Montanelli a fehérek és a feketék közötti vegyesházasság ellen óvott, illetve egy katonai diktatúrát is kívánatosabbnak tartott volna a kommunisták hatalomátvételénél. Ilyen múlttal – szögezi le –, nem érdemel valaki szobrot. Érdekes módon a heves szoborvitában senki sem vitatta ezt a tételt: később a kommunisták beilleszkedtek a demokráciába, de az 50-es és a 60-as években, a Szovjetunió előőrsének számítottak Nyugaton, és elméletben érdekes téma lenne, hogy igaza volt-e Montanellinek vagy sem.
A Sinistra Anticapitalista (Antikapitalista Baloldal) honlapján Fabrizio Burattini arról ír, hogy Montanelli 1999-ben igyekezett mentegetni egy partizánok nyilvános kivégzését elrendelő német tisztet, habár nem tudta megmenteni az életfogytiglani börtönbüntetéstől. A milánói SS-parancsnok ugyanis segített neki megszökni a börtönből, ahol kivégzésére várt. Úgy látszik, mégsem volt olyan nagy fasiszta.
A bevezetőben idézett Severgnini tudja, hogy az ötven könyvet publikáló jobboldali újságíró nem volt hibátlan, de mérsékelt konzervatívok két generációját nevelte ki. Azt is tudja, hogy Amerikában „megköveznék”, amiért mentegeti egykori mesterét. Hát ha még azt is hozzátenné, hogy „Amerikában egyesek kezdik elveszteni arányérzéküket”.