„Hogy az egykori barátok egy része miért fordult csúnya irányba, azt csak pszichoanalízissel lehetne megállapítani” – olvassuk  Gabriel Schoenfeldtől az American Interestben.

A szóban forgó egykori barátok egy része együtt ünnepelte 1989 szilveszterét Anne Applebaum történésszel, aki ennek a lengyelországi találkozónak emlékével indítja drámai cím alatt megjelent könyvét (A demokrácia alkonya: az autoritarizmus csábereje). Az akkori résztvevők mind liberálisok voltak, de ma ő maga átmenne az úttest túloldalára, hogy ne kelljen némelyikükkel találkoznia, s azok sem látogatnának el hozzá semmiképp. Az okot abban látja, hogy ő és lengyel férje, Radek Sikorski, a középjobboldali Polgári Platform egyik prominens alakja hűségesek maradtak akkori elveikhez, a ma kormányzó Jog és Igazságosság Pártjának hívei viszont, s köztük sok régi barát, nacionalisták lettek, populisták és egy tekintélyelvű rendszer hívei. Ugyanez vonatkozik sok régi ismerősére Magyarországon, Angliában és Amerikában is. A magyarországiak között Schoenfeld csak John O’Sullivant, Margaret Thatcher egykori konzervatív miniszterelnök beszédíróját említi, aki sok mindenben nem ért ugyan egyet a magyar kormánnyal, de Applebaum liberális barátaival sem, ezt pedig Schoenfeld „ősi szovjet hárító taktikának” minősíti, és (Applebaum nyomán) úgy értékeli, hogy az idős brit értelmiségi az autoritarizmus csábításának esett áldozatául. Applebaum a jelenséget az első világháború utáni írástudók árulásához hasonlítja, amikor is jelentős alkotók a fasizmus és a nácizmus mellé szegődtek, s azzal magyarázza, hogy az emberek nagy része nem szereti a heves vitákat, a más véleményeket, és tekintélyes vezetőkre vágyik. Schoenfeld szerint viszont egyéni lélektani okokat kellene emögött keresni, csak hát ehhez pszichoanalitikusokra volna szükség.

A londoni Literary Review szerzője, David Goodhart viszont túl fekete-fehérnek tartja Applebaum világképét. Magyarázatai közül kifejezetten tévesnek ítéli azt, hogy szerinte a sikertelenek és a gyenge képességűek fordultak el a liberalizmustól, mert a liberális elit jó teljesítményét irigyelték. A Brexitre adott magyarázatát is igazságtalannak minősíti, Applebaum ugyanis csak a kiváláspártiak oldalán látott hazugságokat a kampányban, holott a maradáspártiak sem fukarkodtak az ilyesmivel. A lengyel kormányzó párt elítélését is igazságtalannak tartja. Nem rendszerellenes populista erő a Jog és Igazságosság Pártja, hanem NATO- és EU-párti, továbbá a parlamenti demokrácia híve. Applebaum könyvében Goodhart a „liberális katasztrofizmus” jellemző példáját látja. Applebaum – úgymond – nem tudja megkülönböztetni a „szociális konzervatívokat” a marginális radikálisoktól. Hibát pedig csak az egyik oldalon lát, holott az általa ünnepelt liberális középjobb-középbal elit olyan hirtelen változásokat vezetett be, amelyet a többség nemigen tud követni. Így pár évtizede még elképzelhetetlen dolgok, mint az euró, a tömegek korlátlan mozgása a határokon át vagy a melegek házassága mára már maga a norma. Az elit nem törődött azzal, mit szólnak odalent a tömeges bevándorláshoz, a tömeges felsőoktatáshoz, a mindenütt rasszizmust orrontó egyetemi csoportok állandó riadókészültségéhez; azonkívül volt néhány súlyos melléfogása, például az iraki háború.

Egyszóval Goodhart egyáltalán nem a politika (a demokrácia) tagadását látja abban, hogy az elmúlt harminc év konszenzusa ellenhatást váltott ki, hanem pontosan a politika működésének bizonyítékát. Különben Nyugaton a közvélemény-kutatások szerint tartja magát a demokrácia iránti bizalom. Lengyelországban pedig az elmúlt négy évben még nőtt is mind az Európai Unió, mind a közintézmények tekintélye. Goodhart nem bánja, ha valaki ellenzi a centrumnál populistább, szociálisan konzervatív irányzatokat. Illegitimnek nyilvánítani őket azonban – úgy véli – illiberalizmus. Akkor is, ha liberálisok teszik.