„Lehetséges, hogy a demokrácia is a nép vezér iránti szeretetének futóhomokjára épül?” – mereng a The Point magazinban Scott Spillman történész, szaktársának, David Bellnek július végén megjelent Férfiak lóháton, avagy a karizma hatalma a forradalom korában című monográfiája kapcsán.

A karizmatikus uralmat Max Weber a tradicionális és a racionális uralom mellett a hatalomgyakorlás egyik ideáltípusának tartotta. Olyan uralmi rendszernek, amelynek legitimitását az uralkodó iránti személyes csodálat adja. A karizmatikus vezetőt emberfeletti képességekkel megáldott egyénnek tekintik, és tűzön-vízen át követik. Szemben a mindennapi élet stabilitását biztosító tradicionális és racionális uralommal, a karizmatikus uralom Weber szerint a rendkívüli eseményekhez kötődik: az olyan időszakokhoz, amikor a mindennapi élet hagyományos és racionális normái kérdőjeleződnek meg: a karizmatikus politikusok a forradalmi átalakulások idején lépnek fel.

Bell célja azonban nem a weberi ideáltípus elemzése, hanem a 18. és 19. századi konkrét karizmatikus vezérek, egyebek között George Washington, Napóleon és Simón Bolívar tanulmányozása. Bell e példák segítségével azt akarja bemutatni, hogy a karizmatikus politikus iránti igényt a felvilágosodás, a szekularizáció és a nyomtatás szülte. A felvilágosodás megingatta a tradicionális uralom legitimitását, és megszülte a népszuverenitás eszméjét. A szekularizáció azonban nem járt a spirituális igények eltűnésével: a vallástalan világban a rendkívüli képességű vezérek elégítik ki a mindennapi, bürokratikus és racionális világon túlmutató spirituális vágyainkat. A nyomtatás elterjedésével pedig lehetővé vált a karizmatikus vezérek széles körben való mitizálása. Mint Bell kifejti, a celeb-politizálás lényegében egyidős a nyomtatással. A karizmatikus politikus nem egyszerűen emberfeletti hős, hanem olyan személy, akinek mindennapjaiba is belátást nyerünk, ezáltal pedig mintegy személyes ismerősünknek tekintjük.

Mivel nem köti sem a hagyomány, sem a bürokratikus szabályok, a karizmatikus uralomnak nagyobb a mozgástere, mint az egyéb uralmi formáknak. A szabványmagyarázatok elsősorban ezért tekintik a karizmatikus uralmat az autoritárius és diktatórikus politika melegágyának. Bell azonban arra mutat rá, hogy a demokratikus forradalmakat is karizmatikus politikusok vezetik, akik jó esetben nem saját hatalmuk bebetonozására, hanem demokratikus intézmények alapjainak lefektetésére használják karizmájukat. Bár a recenzens nem tér ki rá, valójában Weber is így gondolta: úgy vélte, hogy a demokratikus fordulat szükségképp karizmatikus uralmat igényel, amely aztán „bürokratizálódik”, vagyis átadja a helyét a jog uralmának – legalábbis részben, hiszen Weber szerint csak a vezérdemokrácia lehet tartósan sikeres.

A mai politika iránt érdeklődő olvasó számára ezek után az a nagy kérdés, hogyan lehetne elősegíteni, hogy a karizmatikus politikusok a demokráciát, ne pedig az autoritárius uralmat erősítsék – jegyzi meg Spillman. Hiszen – teszi hozzá –, csak az lehet sikeres politikus, aki egyúttal celebritássá válik, és ezzel a hagyományos normák fölé helyezi magát.