„A sikerfüggők inkább lennének különlegesek, mint boldogok” – olvassuk Arthur C. Brooks boldogságügyi szakértőnek, a Harvard professzorának cikkét az Atlantic magazinban.
Mint a Metazinból is tudható, a boldogságkutatásnak hatalmas irodalma van. Az ok egyszerű: hiába kevesebb a szenvedés és nagyobb a jólét a modern világban, nem vagyunk elégedettebbek sorsunkkal, mint elődeink. Hovatovább már ott tartunk, hogy a boldogsághajhászástól is csak boldogtalanabbak leszünk.
Brooks szerint boldogtalanságunknak gyakran az az oka, hogy túlzottan sikerorientáltak vagyunk. Lélekben kicsit olyanok vagyunk, mint Akhilleusz, aki a legenda szerint a hosszú és dicstelen, ám családi boldogsággal járó élet helyett a korai halállal járó dicsőséget választotta. Ami tudományos szempontból érthető, hiszen a dicsőség, a többiek elismerő tekintete fokozza a dopamintermelést. Egyebek között ez magyarázza a közösségi médiában a mániás lájkvadászatot is – jegyzi meg Brooks. Ahogyan Akhilleusz, mi is az elismeréssel járó boldogsághormon-fröccsre áhítozunk.
Sokan azonban ennél is messzebbre mennek, és egész életüket a siker hajhászásának rendelik alá. Amerikában azért olyan sok a krónikus munkamániás, mert a karriert tartják a boldogság legfőbb forrásának. Olyannyira, hogy pszichológusok szerint a munkafüggők a szó szoros értelemben úgy tekintenek a munkájukra, mint egy intim kapcsolatra vagy a házasságra. Brooks felidéz egy híres kutatást, amely szerint a sportolók fele nem bánná az öt éven belüli halált, cserébe az olimpiai aranyért.
És bár szerencsére ilyen választás elé ritkán kerülünk, a többségünk nagy áldozatokat hoz a sikerért. Ám mindhiába, mert a sikerből sosem elég, és mint azt a hedonista taposómalom elmélete bizonyítja, mindig lesznek olyanok, akiket még sikeresebbnek tartunk, és akikre ezért irigykedünk.
Mindennek fényében kézenfekvőnek tűnik, hogy érdemes lenne felhagyni a sikerhajhászással, és inkább a hétköznapokban és az emberi kapcsolatokban keresni a boldogságot. Csakhogy még eme közhelyes életmódtanács megvalósítása sem egyszerű – figyelmeztet Brooks. A taposómalomból való kilépés ugyanis gyakran társul elvonási tünetekkel, mindenekelőtt depresszióval és magányérzettel. A jelenség a visszavonuló élsportolók körében is ismert.