„Ezen sorok szerzőjének már régóta gondja van a vezetéknevével. Mit tegyen az, akinek a neve megegyezik egy utcáéval, amelyet rasszizmus gyanúja miatt át fognak nevezni?” – osztja meg a nyári uborkaszezonban egzisztenciális dilemmáját Reinhard Mohr publicista a német Cicero magazinban.

Mint a Metazin is beszámolt róla, Berlinben vita alakult ki a Mohrenstrasse metrómegálló átnevezéséről, miután a „mór” kifejezést baloldali politikusok sértőnek találták. Reinhard Mohrt szíven ütötte a dolog, hiszen ő abban a hamis tudatban élt, hogy a mór pozitív utalás. Elvégre a Jézus születésekor Betlehembe utazó napkeleti bölcsek egyike szerecsen volt, ráadásul Németországban most is vannak „mór-patikák”, amelyek nevükben az egykori észak-afrikai mohamedánok orvosi tudása előtt tisztelegnek. Ezek okán Mohr büszke volt nevére, annak ellenére, hogy családfakutatás segítségével sem sikerült bizonyítottan szerecsen felmenőket azonosítania. (A szerző ideológiai felkészületlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nevében megjelenő nyilvánvaló kulturális kisajátítás miatt sem érzett szégyent.) Mohr mentségére szolgál, hogy újságírói pályafutása alatt számos nyomdafestéket nem tűrő jelzővel illették (bár ezek sem okoztak számára súlyos traumát), de a neve miatt történetesen sosem gyalázták, és arról sem hallott, hogy valaki mást becsmérlőleg lemóroztak volna.

Mindenesetre nem ez az első alkalom, hogy Mohr nem tudja követni a korszellem változását. Harminc éve még Daniel Cohn-Bendit szerzőtársaként publikált könyvet 1968-ról, ám egy évtizede elvesztette a fonalat. Legutóbbi, 2013-ban megjelent Most akkor reakciós vagyok? Egy régi balos vallomásai című monográfiájában beismerte, hogy nem érti, miért karolta fel a baloldal a hagyományos feminista törekvésekkel ellentétes gender-ideológiát, és miért tolerálja a rosszul értelmezett multikulturalizmus nevében az egyéni szabadságot sértő, párhuzamos társadalmat építő muszlim fundamentalista közösségeket.

Mohr felveti, hogy talán érdemes lenne a „kritikai fehér tanulmányok” tudományterület mintájára létrehozni a „kritikai mór tanulmányokat” is, ezzel elősegítve a társadalom érzékenyítését és felvilágosítását. Már csak azért is, mert így végre talán ő maga is megérthetné, hogy miért pejoratív a nevében is szereplő mór kifejezés – legalábbis a „sztálinista hagyományt folytató német nyelvrendőrök” szemében.

Nem Mohr az egyetlen baloldali értelmiségi, aki ellenzi a Mohrenstrasse átnevezését. A neves holokauszt-történész Götz Aly a Berliner Zeitungban felidézi, hogy ha rendelt taxiba száll, a sofőrök általában rászólnak, hogy nem jó kocsiba ült, ők egy törököt, valami Alit várnak. Amikor aztán Aly elmagyarázza, hogy vezetékneve a német területekre a 17. században érkezett kikeresztelkedett török felmenőkre utal, a sofőr gyakran cinkos antiszemita kirohanásokba kezd, gondolván Aly akkor mégiscsak muszlim, és ezért nem szíveli a zsidókat. A többszörösen előítéletes tapasztalatok ellenére Aly örömmel jegyzi meg, hogy az elmúlt évtizedekben nőtt a mindennapok rasszista sztereotípiáival szembeni érzékenység. A mindenhol rasszizmust orrontó éberséget azonban abszurdnak és kontraproduktívnak tartja. Ő is úgy véli, hogy a „mór” nem sértő kifejezés. De ennél is fontosabbnak tartja, hogy a társadalmi megosztottságot növelő etnikai identitások szimbolikus megerősítése helyett a városvezetés inkább az arab bandák uralta elmaradott gettók felszámolására koncentráljon.