„A belarusz munkások nem akarnak Lukasenka jobbágyai lenni” – olvassuk Oleg Sejin orosz szakszervezeti vezetőtől az online Pravdában.
A belarusz tiltakozó mozgalom – mint köztudomású – azért tört ki, mert hatalmas tömegek meggyőződése szerint a hatalom szemérmetlenül elcsalta az elnökválasztást. Az Orosz Szakszervezeti Szövetség alelnöke szerint azonban az országszerte elharapózó sztrájkmozgalomnak más oka is van. Lukasenka elnök kormánya húsz évvel ezelőtt olyan munkajogi rendszert vezetett be, amelyet az orosz szakszervezeti vezető a jobbágyság intézményéhez hasonlít. A munkás a munkaadóval való bármilyen konfliktus esetén bármikor elbocsátható, üzemek egész kategóriáiban, elsősorban a könnyűiparban pedig egyszerűen megtiltották a dolgozóknak, hogy kilépjenek munkahelyükről. Ráadásul az elnök a minszki traktorgyár dolgozói előtt tartott beszédében megfenyegette hallgatóságát: az a munkás – úgymond –, aki kimegy tüntetni, akár vissza se térjen többé a gyárba. Az sem mellékes, hogy az átlagbér Belaruszban messze elmarad az oroszországitól, a lengyelországit nem is említve.
Sejin érthetőnek tartja, hogy a belaruszok nem kívánnak maguknak ilyen elnököt. Ugyanakkor az alternatívát sem látja rózsásnak. Ma ugyanis Belaruszban jellemzően állami tulajdonban vannak a gyárak, és a szakszervezeti vezető tart a rablóprivatizációtól. Pontosabban egészen biztos benne, hogy Lukasenka alternatívája egy neoliberális rendszer lenne, az pedig rövid időn belül magántulajdonba adná a termelőüzemeket. S mintha ez önmagában nem lenne elég veszélyes, a Lukasenka-rendszer elitje buzgón részt venne a privatizációban, akárcsak a kilencvenes években a régi kommunista nómenklatúra Oroszországban. Sejin szerint ennek csak az Igazságos Világért nevű párt szabhatna korlátokat, annak azonban nincs képviselete a belarusz törvényhozásban. Testvérszervezetének, a magát szociáldemokratának minősítő Igazságos Oroszországnak az orosz parlamentben a mandátumok öt százalékát sikerült megszereznie.
Az Online Pravda egy másik elemzésében Alekszandr Storm óva inti a belaruszokat attól, hogy a nyugati világhoz csatlakozzanak. Belarusz gazdasága gyakorlatilag az orosz gazdaság része. Oroszországtól kedvezményes áron kapja az olajat és a gázt, a belarusz árukra pedig sehol a világon nincs kereslet Oroszországon kívül. A belaruszok biztosak lehetnek benne, hogy egy radikális rendszerváltás esetén amúgy is alacsony életszínvonaluk meredeken zuhanna, ahogy Ukrajnában is történt. Storm biztosra veszi, hogy egy esetleges forradalmi változás után az orosz nyelv ellen is elindulna a harc, márpedig a belarusz lakosság többségének ez az anyanyelve, és a belarusz nyelv inkább csak ceremoniális szerepet tölt be. Maga a Nobel-díjas belarusz írónő, Szvjetlana Alekszijevics is oroszul ír. Storm biztosítja a belaruszokat, hogy Oroszország nagyon nem szeretne a krími útra lépni és annektálni országukat. Ugyanakkor nem veszi védelmébe Lukasenka elnököt, ellenkezőleg, azzal vádolja, hogy az orosz–belarusz gazdasági kapcsolatrendszer előnyeit ő és köre sajátítja ki. Arra azonban Stormnak nincs ötlete, hogy miképp maradhatna fent Lukasenka rendszere, ha az elnöknek buknia kell.
Az online Pravda hazafias hangvételű, de pártoktól független lap. A hivatalossághoz közelebb álló kiadványokban nagy az óvatosság Belarusz ügyében. Az Izvesztyijában az elmúlt hetekben egyetlen kommentár sem jelent meg Belaruszról.
Régi ismerősünk, George Friedman azt írja a Geopolitical Futuresben, hogy Oroszország szempontjából elfogadhatatlan egy Nyugat-barát Belarusz gondolata, mert évszázadok óta arra törekszik, hogy ütközőállamokkal biztosítsa magát nyugati támadásokkal szemben.