„Időnként uralkodóvá válik egy-egy agresszív kisebbség hangja, s ilyenkor mindig akad nyáj, amely köréje gyűlik” – jellemzi Angelo Panebianco a Corriere della Serában az Amerikában és Nyugat-Európa több országában is hódító szuperprogresszív eltörlés-kultúra logikáját.
A jellemzés persze minden más, többé-kevésbé fanatikus mozgalomra is áll. Olaszországban nem a régi műemlékek és emlékművek körül zajlanak az ütközetek, annál élesebb viták zajlanak viszont magáról az eltörléskultúráról.
A Huffington Post olasz kiadásában Angelo Bruscino a nyelv fölötti hatalom átvételének kísérletét véli felfedezni az amerikai eltörlés-mozgalom tevékenységében, és Orwell rémképeinek megvalósítóit látja a cancel culture harcosaiban. Következésképp a magukat haladónak és liberálisnak tekintő eltörlés-kultúrharcosokat a lehető legreakciósabb csoportnak ítéli. Gyakorlatilag az európai kultúrát akarják ugyanis eltörölni, márpedig arra épülnek a szabadság és a demokrácia ismert intézményei és elvei.
A Linkiesta webmagazinban Francesco Cundari nevetségesnek találja az eltörléskultúra elleni harcot, mivelhogy Olaszországban ez az irányzat nem is létezik. A radikális baloldali szerző szerint csak a populisták harcolnak Olaszországban a politikai korrektség ellen, hogy aztán zavartalanul alkalmazhassanak csakugyan elítélendő retorikát. A jobboldali Olasz Testvérek párt plakátja például uzsorásnak nevezte Soros Györgyöt, az elvben baloldali Öt Csillag Mozgalom egy szenátora pedig a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből idézett. Cundari elismeri, hogy politikai korrektség címén Amerikában nagy túlzásokba szoktak esni, de Olaszországban ennek ellenkezőjét látja érvényesülni: a televízióban is nyugodtan elhangozhatnak olyan kijelentések, amelyekből Amerikában hatalmas botrány lenne.
Angelo Panebianco reméli, hogy Olaszországban nem szerez az eddigi kevésnél több hívet az eltörléskultúra. De a jelenség, amely meghúzódik mögötte, Olaszországban is megfigyelhető. Az ilyen mozgalmak rendszerint egy-egy hangos kisebbségből jönnek létre. Ezt olyan emberek alkotják, akik készek bárkit megtámadni, aki nem hajt térdet a krédójuk előtt. Olykor megesik, hogy egyikük-másikuk tömegével vonz magához követőket, és ilyenkor az immár nagy mozgalomban tömeges konformizmus uralkodik. A veterán politológus és esszéista szerint az ilyen mozgalmakat kétféle ember alkotja: a kaméleonok és az alattvalók. Az előbbiek egyszerűen magukévá teszik azt, amit a kor divatjának gondolnak. Az alattvalókat más motiválja: attól félnek, hogy a társaságuk megveti őket, ha helytelen nézetet képviselnek. Ők viszont veszélyesek lehetnek a mozgalomra nézve, mert ha egy kisgyerek elkiáltja magát, hogy a király meztelen, képesek kimondani az igazat, és akkor hamarosan a kaméleonok is melléjük állhatnak.
A konformizmus azonban manapság nem az egész társadalomra szokott kiterjedni, nem is a többségére. Egymással hadakozó csoportokban ölt testet. Ez történik például a bevándorlás megítélésében. Az egyik fél szerint „az idegen nem tör át” (utalás egy első világháborús győzelmet ünneplő dal szövegére), a másik szerint pedig jöjjön csak a világ minden elesettje, „mert övék a mennyek országa”. Meg sem értik egymást, és persze értelmes bevándorláspolitikáról szó sem lehet. Panebianco óvja azonban az olvasót attól, hogy megvesse a konformistákat. Az ember ugyanis gyakran bízza magát mások véleményére az olyan dolgokban, amelyekről kevés az ismerete.